Hulladék a földön, hulladék az agyban

„Ha egy vödör szeméttel vonulnék be az olvasó lakásába, és kiborítanám a nappali padlóján, rögtön problémák támadnának. Három dolog történhetne. Vagy fizikailag bántalmazna, vagy rendőrt hívna, hogy letartóztassanak, vagy pedig felkapna egy konyhakést, és rám rivallna:

–Na Ziglar, most szépen összeszedi a szemetét a földről!

Össze is szedném, az biztos. Valószínűleg olyan gondosan, hogy nyoma sem maradna a szemétnek. Érdekes azonban, hogy fűnek-fának mesélne a fickóról, aki beszemtelenkedett, és szemetet borított a padlójára. Még hónapok múltán is emlegetne:

–Le akartam döfni, már bánom is, hogy nem tettem. – Nagy feneket kerítene az esetnek.

Mit teszünk azokkal az emberekkel, akik az elménkbe borítanak hulladékot? Hogyan reagálunk azokra, akik azt magyarázzák, mire nem vagyunk képesek, akik láthatatlan korlátok közé szorítják képességeinket? Mit válaszolunk azoknak, akik kedvezőtlenül nyilatkoznak termékünkről, lakóhelyünkről, egyházunkról, hazánkról, családunkról, főnökünkről, vagy iskolánkról? Hogyan bánunk azokkal, akik negatív szemetüket az agyunkba zúdítják? Talán mosolyogva azt mondjuk:

Ha igen, azt nagyon rosszul tesszük. Ahová szemetet öntenek be, onnét csak szemét fog kijönni. Az, aki hulladékot dobál az elménkbe, sokkal nagyobb kárt okoz nekünk, mint aki a padlónkat szennyezi be.

Minden gondolat, amelyik az elménket éri, valamilyen mértékig hat rá.  A náthával kapcsolatos kiterjedt kutatások például mindeddig semmiféle megbízható adatot sem szolgáltatott a gyógymódra nézve.

Az azonban már bebizonyosodott, hogy levert érzelmi állapotban sokkal nagyobb valószínűséggel megkapjuk a náthát. Ugye, hogy a negatív gondolkodás egészségtelen?

A pozitív gondolkodás viszont, ahogy dr. Norman Vincent Peale már évtizedekkel ezelőtt megmondta, pozitív eredményeket terem. 1969-ben az iowai Sac Citybe való Charles Ritter egyik veséjét el kellett távolítani, mert rákos volt. Három hónappal később rosszindulatú daganatot fedeztek fel a férfi mindkét tüdőfelében. Mivel Charles fizikai állapota miatt nem bírta volna a műtétet, megkérdezték, hajlandó-e alávetni magát egy kísérleti gyógyszerkezelésnek. Mivel semmit sem veszíthetett, Charles Ritter beleegyezett, hogy tesz egy próbát. Ez a bizonyos készítmény állítólag csak hatvan éven felülieknél hatásos, de még náluk is csak az esetek körülbelül tíz százalékában. Charles esetében hatott. Még hat évet élt, akkor szívroham végzett vele. A boncolásnál nyomát sem lelték daganatnak. A Mayo Klinika orvosai két általános vonást fedeztek föl azoknál a rákos betegeknél, akiknél a gyógyszer hatásosnak bizonyult. Mindannyian ragaszkodnak az élethez, és valamennyien hiszik, hogy a gyógyszer hatni fog.”

A bejegyzés Zig Ziglar könyvéből készült.
Az illusztrációt Boridanen szerkesztette.