Házi matek

Házi matek

Éppen ma egy éve költöztünk ide ki a messzitávolba. A napokban keresgéltem a fotók között, akkor találtam párat, a megérkezésünk utáni sokkot volt hivatott megörökíteni. (a hitös volt a dokumentáció nagymestere, de így utólag nem bánom, bár akkor sírógörcsöt kaptam a kétévessel és a hathetessel erre a látványra a ház egész területén, bútorok nélkül…)

A kinőtt ruháink nagy része még mindig zsákokban, a könyveink szinte teljes egésze. Még szerencse, hogy onlájn rendelésben is jó vagyok, és hogy még ide a világvégére is szállítanak a könyvesek. Így a nappali szobánk polcain a még mindig nem felfúrt Apuka kedvenc kütyüi és hivatalos papírok mellett, már pár könyv is látható. És hála gondoskodó Nagy fiamnak, -aki valamilyen nagyon fontos dolog keresésekor bukkant rá-, pár keretbe foglalt, ezeréves szerelmetes fiatalkorunkat idéző családi fotó is előkerült.

Körülbelül ez időtájt, késő délután jöttem én át a gyerekekkel. A fiúk délelőtt pakolták ki a régi otthonunk, aztán én a két kicsivel még ott maradtam az üres visszhangzó falak között. Elaltattam őket, majd elbúcsúztam minden sarkától. Mécsest gyújtottam és emlékeztem.  Hagytam, hogy vezessenek a gondolataim. És annak ellenére, hogy folyamatosan jöttek a jelek menet közben, akkor és ott engem mégis belülről martak a kétségbeesés kérdései. Hiszen mindent feladtunk-otthagytunk, barátokat-jó ismerősöket, egyetlen tollvonással a házasságnál is erősebb köteléket írtunk alá 30 évre. (Ha minden flottul megy, az unokáink már megszületnek az uccsó törlesztőnk pezsgőbontására).

Hogy jól döntöttünk? nem hiszek a jó vagy a rossz döntésekben. Az élet folyamatos döntések meghozatalából áll. És az adott szituációban ez tűnt az akkor meghozható legreálisabbnak. Ma már tudom, mit tettem volna másképpen. Örülök, hogy itt lakunk, örülök ennek a csodálatos környezetnek, amiben felnevelhetem a gyerekeimet. Örülök annak, hogy -bár számomra nosztalgikus varázsa van a fővárosi szmognak, amiből kevéske ott-tartózkodásunk alatt könnybe lábadt szemekkel mélyeket szippantgatok-, már én is tudok különbséget tenni a haraphatóan tiszta levegőtől, a megfoghatatlan nyugalomtól, ami jellemzi az itt élőket.

Ha ma felhívhattam volna felköszönteni, tudom, valamivel nagyon meg tudtam volna örvendeztetni. És nekem még kétségeim voltak, akkor, amikor  éppen a  születése napján költöztünk… Az én Anyukám, aki odaföntről sem engedi el a kezem, ma lenne 60 éves.

HuncÚr&MinkaLány