Ha valakinek van kisebb testvére, annak megszületése, a „trónfosztás”, szinte egészen biztosan kijön a kezelések során valamikor, mint stresszt okozó életkor (főleg, ha több témára dolgozunk). Erre sokan rácsodálkoznak, hogy „de hát szeretem a testvéremet, sosem voltam rá féltékeny, nagyon örültem, amikor megszületett”, vagy: „nagyon szeretjük egymást, jó testvérek vagyunk”, nyilván így van tudatos szinten – nem is vitatom. Vekerdy Tamás az ismert gyermekpszichológus is azt írja Érzelmi biztonság c. (szerintem szenzációs) könyvében, hogy a kistestvér születése minden esetben trauma a nagyobb gyermek számára, legfeljebb nem mutatja ki, vagy, mert nem akarja, vagy mert nem tudja kimutatni. Az persze erősen eltérő, hogy a kistestvér érkezése kinél mit válthat ki, vagy milyen magas negatív érzelmi stresszel jár, van akinél egészen magas ez az érték, van akinél viszont egyáltalán nem.
Középkorú hölgy vendégem nagyon súlyos betegségben szenvedett, és azért keresett fel, mert szerette volna tudni, hogy mi vezetett a betegségéhez, milyen lelki okok húzódnak a háttérben.
Korregresszióban magzati korban (kettőben is) és 3 éves korban kellett dolgoznunk első alkalommal. Páciensem elmesélte, hogy ugyan nagyon várták őt, de az édesapja nagyon csalódott volt, amikor megszületett, merthogy fiút szeretett volna… Páciensem nyilván már magzatként is „tudta”, hogy nem fog megfelelni az édesapja elvárásainak, vagyis már ekkor úgy érezte, hogy nem elég jó, nem megfelelő és nem fogadják el…
A tökéletesség csapdája
Páciensem három éves volt, amikor megszületett a testvére, aki fiú lett. Vagyis megérkezett a várva várt fiú, aki már megfelelt az édesapa elvárásainak is…
És mindarra, hogy mit okozott kliensemben testvére megszületése valójában, az egyik kitesztelt enneagram adott teljes magyarázatot. E szerint: „ezek az emberek úgy érzik, tökéletesnek kell lenniük…”, „sosem adják fel a próbálkozást, hogy jobbak legyenek, vagy jobban tegyék a dolgukat”, „csapdát számukra a rögeszmévé vált tökéletesség jelenti”.
Mivel egy nagyon is tudatos vendég ült velem szemben, rögtön értette, mit üzen számára az enneagram. Elmondta, hogy valóban egész életében meg akart felelni az édesapjának, igen, szinte megszállottan törekedett a tökéletességre. Megértette, hogy 3 évesen nem az okozott számára stresszt, hogy testvére született – vagyis nem a klasszikus testvérféltékenységről volt szó jelen esetben! -, hanem az, hogy ő (a fiú testvér) „tökéletes” lett…, megfelelt az előzetes elvárásoknak… Ő volt az, akire az apa büszke lehetett. Így már azt is megértette, hogy miért akart mindig mindenben nemhogy jó, de a legjobb, a tökéletes lenni, folyamatosan bizonyítani akart, azt akarta, hogy az édesapja rá is büszke legyen végre: „lányként is vagyok olyan jó és érek annyit, mint a testvérem, látod apa?!”
És talán az sem véletlen, hogy a páciensem éppen leukémiás lett, vegyük ketté a testvér szót: test-vér… A leukémia pedig a vér-képző rendszer rosszindulatú megbetegedése…
A legfontosabb: önmagunk elfogadása
Kliensem az oldás során megértette, és meditációban tudatosítottuk is, hogy tulajdonképpen az édesapja nem őbenne csalódott, amiért lánynak született, hanem a saját elvárásaiban… Az pedig az ő ügye! Nem páciensemé. Ezt az édesapának kell elfogadni és feldolgozni. A tökéletességünket pedig nem kell bizonyítani, főleg nem másoknak. Nem kell tökéletes anyának, tökéletes feleségnek (adott esetben férjnek), tökéletes nőnek, tökéletes társnak, tökéletes gyermeknek lenni, megteszi, ha „elég jó” anyák (apák), feleségek (férjek), nők, társak vagyunk. 🙂
Amikor valaki meg akar felelni másoknak, akkor tulajdonképpen önmagát/saját magát nem tudja elfogadni… Mert, ha önmagát el tudná fogadni, akkor onnantól fogva teljesen mindegy lenne számára, hogy ki mit gondol róla, és kinek felel meg és kinek nem. A történtek feldolgozásában tehát az első és egyik legfontosabb lépés önmagunk elfogadása, hiszen önmagunk elfogadásával rengeteg blokk és negatív hitrendszer oldódik. Megszabadulva ezektől a blokkoktól, hitrendszerektől, végre harmonikus, boldog – megfelelési kényszer nélküli – életet élhetünk. 🙂
