Gyerekkönyvek, amikre felkapod a fejed – Ausztria
Ha valaki megnézné a noteszomat kizárólag a lehető legváltozatosabb tipográfiával felírt könyvcímeket találna benne, a hétköznapi mindenféle mellett. Szemezgessünk kicsit.
Edit Schreiber-Wicke 1943-ban Schrädingben (Ausztria) született író és költő. Színházelméletet és művészettörténetet tanult, reklámszövegíróként dolgozott, emellett rövidprózát és verseket írt. 1983-ban jelent meg az első gyerekkönyve.
Díjai:
Österreichischer Kinder- und Jugendbuchpreis 1985 für Katzenkarneval
Kinderhörspielpreis des MDR 2004 für Regenbogenkind
Janusz-Korczak-Preis
Eulenspiegel-Preis
Österreichischer Staatspreis für Kinderlyrik – Preis der Kinderjury 1997
Österreichischer Kinder- und Jugendbuchpreis – Preis der Kinderjury 2007 für Zwei Papas für Tango
Nem kizárólag, de főként Carola Holland illusztrátorral dolgozik együtt. Az általuk jegyzett gyerekkönyvek mindegyike a mobing valamelyik összetevőjéről szól. Kiközösítés, másság, gúny csakúgy szerepel a könyveikben, mint a gyermeki terror más eszközei is.
Magyarországon a Szivárványgyermek című kötetük kapható a Holistic Kft. kiadásában.
Az én szemem az Achtung, bissiges Wort! című könyvük fogta meg. Ez most éppen kardinális probléma nálunk, kíváncsi voltam mit kezd egy gyermekkönyv a dologgal.
Laura és Leo barátok. Egy nap, amikor Laurának rossz a kedve kicsúszik a száján egy szó, amit egyébként szégyellne kimondani. A könyv arról szól, milyen nehéz is a kimondott rossz szavainkat újra eltüntetni a világból, de ami ennél sokkal fontosabb, a barátságból, hogy ismét meghitten tudjanak együtt játszani.
A könyv négy éves kortól ajánlott, szerintem úgy 99 éves korig mindenkinek, attól függetlenül, hogy a könyv, mint a szerzőpáros egyéb könyvei is, kissé didaktikus. Nagy vívmánya, hogy a szitokszavakat nem használja, helyettük egy kissé destruált, üres szóbuborékot alkalmaz. (Úgy néz ki, mintha a buborék is fintorogna.) Így nem tanul a gyerek új szitokszavakat, és plasztikusan alkalmazható a könyv az összes szülők és nevelők által szitokszóként definiált fogalom esetében.
Ezt a könyvüket sajnos nem láttam, de szívesen megnézném, mert a történet dióhéjban arról szól hogyan szerez egy kisfiú (a könyvben nincs nevesítve, ahogy az apa sem), egy piros léggömböt, olyan gyönyörű élénkpirosat, mint az édesanyja rúzsa, és minden igyekezete ellenére hogyan engedi kicsúszni a kezéből. Az apa lesz az, aki a vigasztalására siet, elmeséli neki a titkot, léteznek titkos küldetéssel megbízott tárgyak, ennek a lufinak is ilyennek kell lennie…
Tökéletes példája annak, hogy mesével a problémák legnagyobb része megoldható. Az apa a kötetben a klasszikus apaszerepet ölti magára, a gyerek személyes hőséét.
Mindamellett, hogy apa-fia könyv, még téli is…
Folytassuk egy másik kék gyerekkönyvvel, kék a szó színskála értelmében, és a szó jelentéshalmazának értelmében is.
Suzy Lee: Szöulban született, ma Szingapúrban élő festőművész és illusztrátor. A szöuli egyetemen és a Londonban (Camberwell College of Arts) tanult. Szerte a világon ismerik a nevét, könyveit és festményeit.
A picture book címe Wave, Welle, Hullám, a története nem alakítható szavakká. Mégis ez a legdinamikusabb könyv, amit valaha láttam. Képekben meséli el egy kislány találkozását a tengerrel, az őt kísérő öt sirály, és a kislány a gyermeki lélek ismeretlenhez való viszonyulásának összes fázisán, fajtáján keresztülmegy. A megélés könyve ez, ahol nem szükséges a szövegi deskripció, sőt a színek is minimalizálva vannak. A kislány testtartásával, az ecsetkezeléssel „odavetett” tengerábrázolásokkal többet fejez ki, mint bármilyen hosszúságú szöveg.
Ha már festészet folytassuk a sort egy másik festős könyvvel. A könyvmutatványosokon Kata írt a pontokról, és pöttyös könyvekről. Peter H. Reynolds és Julia Waltke könyve a Der Punkt: Kunst kann jeder nem másról szól, mint arról, hogy mindenki tud rajzolni, annyiféleképpen ahányan vagyunk.
Ina nem tud rajzolni, mégis rajzórára kell járnia. Amikor a lapját üresen adja be a tanárnő a hófehér lapban meglátja a sarkkörön játszó jegyesmedvéket. Erre Ina fogja magát és fest egy pontot, ami a tanárnő asztalán landol gyönyörű keretben. Odáig fajul a dolog, hogy Inának az iskolában kiállítást rendeznek a pontalkotásaiból. Az én kedvencem, amikor úgy fest pontot, hogy valójában nem fest pontot a képre. A pontot a képen keletkező hiány képzi.
Hogy mi tulajdonképpen a művészet? Nehéz kérdés, hiszen a látvány annyiféle értelmezést generál, ahányan észlelik. Az interpretáció lehet tudomány, de az észlelés sohasem az. Ina, a tanárnője végtelenül magas empátiájának segítségével művésszé válva levonja a következtetést: Kunst kann jeder. Kis ferdítéssel úgy fordítanám: alkotni mindenki tud.
S hogy az alkotás kinek tetszik és kinek nem, az már az egyéni és a tudományos interpretáció kérdése.
Hagyjátok alkotni a gyerekeiteket!
A mai kedvencem azonban ez:
A képre kattintva nézzetek bele a könyvbe, különös figyelmet fordítva a a kis Tomi ágya felett lógó rajzra. Amanda Noll – Howard McWilliam: I need my Monster
A könyv díjai:
Alabama Camellia Award 2010-11
Arizona Grand Canyon Reader Award 2011-12
díjazott a Washington Children’s Choice Book Award listáján 2010-11
A kisfiú ezen az estén ugyanis nem tud elaludni, nincsenek meg a megszokott félelmetes zörejek a szobájában. Eltűnt a szörnye! Csak egy levelet hagyott, hogy pecázni ment, egy hét múlva jön. Tomi kétségbeesve kopog a szoba fapadlóján. Kisvártatva jön egy szörny, nem jó, nem elég félelmetes (de az, jujj!), kopogás másik szörny, nem jó, nem elég félelmetes (de az, jujj!) kopogás harmadik szörny, nem jó, nem elég félelmetes (de az, jujj!)… a végén aztán hazajön persze Nick, s végzi megszokott esti szörnymunkáját , hősünk pedig boldogan remegve húzza magára a takarót.
A könyv illusztrációi sötétek, a szörnyek tényleg félelmetesek. Komolyan azok, de minden szörnyűségüket elveszi Tomi testtartása és arckifejezése. Neki mindegy milyen szörny, neki csak a saját képzelete által előhívott szörny félelmetes. Le lehet vonni belőle a megfelelő következtetéseket. Most is azt mondom nézzétek meg a kisfiú ágya felett függő rajzot! Persze messzemenő pszichológiai eszmefuttatást lehetne indítani, nem fogok.
Cserébe viszont találtam egy német könyves bloggert, ide linkelem, olvassátok!
