Ismerek olyan nőket, akik mindig valahogy azon munkálkodnak – kívül is, belül is -, hogy szeressenek másokat. Hogy szeressék a férjüket, párjukat, szüleiket, gyerekeiket, szomszédaikat, kollégáikat, sőt, az ismeretleneket is az utcán.
Én is éltem abban a tévhitben, hogy azt hittem, szeretni elég, és majd visszakapom azt, amire nekem van szükségem. Nos, kaptam vissza. Tény és való. De nem azt. És nem úgy. És főleg nem annyit.
Szerettem legalább 15 embert egyszerre, önzetlenül, intenzíven, nőt, férfit, gyereket vegyesen, mégsem kaptam meg azt, amire szükségem volt. Imádtam szeretni. Adni, meglepni, áldozni, szolgálni. Egy határig. Aztán jött az „átesés”.
De a megoldás még mindig nem az volt, hogy abbahagytam a szeretet másokra pazarlását. Nem, hanem elkezdtem követelni a jussomat! Hohó, volt ám nagy pofára esés! Ez is tanulságos és nyilván szükséges volt, hiszen minden, ami az életben velünk történik, nem a véletlenek és nem a céltalanság égisze alatt zajlanak. Oka, értelme volt.
Nekem kereken 30 év kellett, hogy benőjön a fejem lágya. 30 évesen lettem felelős felnőtt, tehát sosem késő elkezdeni. Addig csak a szívem vitt ide-oda, és rengeteg sebet szereztem. Mára heg nélkül begyógyultak.
A változást az hozta, hogy egy két hónapos, rettentően magányos későősz és kora tél kiíratta velem a lényeget. Ültem a kis Windows Jegyzettömb fölött esténként, és írtam. Meglepő csacskaságokat, értelmetlenségeket, lényegtelen gondolatokat. Akkor lényegtelennek tűntek.
Kettőt megosztok veled: „Az embert nem a tervei, hanem a tettei minősítik.”
Ezt akkor én valaki másra értettem konkrétan, de néhány nap múlva visszaolvasva belém hasított a felfedezés: de hiszen ez rólam szól! Ez egy fejbekólintással is felért számomra, és nem éreztem magam valami komfortosan attól, hogy ha csak a számat jártatom, meg ábrándozok, attól még nem lesz jobb semmi.
A másik rövidke gondolat, amit azokban a napokban írtam: „Amíg nem szeretem magamat, nem várhatom másoktól, hogy szeressenek.”
Az önző dögök
Önmagunkat szeretni viszont piszok önző dolognak tűnik. Ugyanakkor magunkat, önmagunkat másoknak beáldozni piszok galád tettnek bizonyul utólag. Próbáld ki: legalább harminc olyan családot ismerek 2 kilométeres körzetben, akik évtizedekre eladósodtak, és minden pénzüket abba ölték, hogy akkora házuk legyen, hogy a gyerekeik családjainak is legyen majd hely, főként az unokáknak. Nos, ezek a házak ma üresen tátonganak, és a legjobb esetben a szülők ketten élnek benne, rosszabb esetben valamelyik szülő egyedül.
Bármelyiket megkérdezed, őszülő hajukon végigsimítva ezt mondják: Nem kellett volna annyit dolgozni, nem kellett volna ekkora házat építeni, nem kellett volna a gyerekeink helyett a jövőjükről gondolkodni. Élnünk kellett volna!
Hát nem önző dögök? Kitették a lelküket, és most utólag visszagondolva, inkább saját magukkal akarnának foglalkozni, ha újrakezdhetnék. De nem kezdhetik újra!
Csak annyira szerethetsz másokat, amennyire önmagadat szereted
Nem bújhatsz mások szeretete mögé. Életed igazi párja nem a párod, a férjed, hanem te magad, az a valaki, aki benned él, és akit mindig el akarsz nyomni. Aki szeretetre vágyik, aki boldog, ha bókolnak neki, megdicsérik, hogy milyen okos, számítanak rá.
Nem könnyű önmagunkat feltétel nélkül szeretni. „Szeretem magam, csak olyan nagy/kicsi a ……..” (fenekem, orrom, hasam, lábam, stb, tetszőlegesen behelyettesíthető a rád illő testrész)
Hát ez a szeretet nem fog működni. Azt meg ugye nem várhatjuk el, hogy a nap minden percében pozitív visszajelzéseket kapjunk másoktól, hiszen ha a világ így működne, akkor el sem indítottam volna ezt az oldalt. Igazság szerint a külvilág minimális pozitívumot, és maximális negatívumot sugároz ránk, de erről majd még beszélünk később.
A szeretet csak úgy fog működni, ha tényleg szereted magadat. Ha nem akarsz más lenni. Ha nem akarsz megváltozni. Ha nem cserélnéd el magadat más valakire.
Pofon egyszerű a képlet: amikor úgy érzed, hogy szeretsz valakit, akkor mit szoktál tenni? Kimutatod és mondod is ugye? Szeretlek! És mosolyogsz, ragyogsz.
Idézd fel, hogy amikor utoljára kimondtad a párodnak, szerelmednek, anyukádnak, gyermekednek, hogy „Szeretlek!”, akkor milyen hanglejtéssel, hogyan, milyen tempóban, és belső érzések hatalmában nyilatkoztattad ki.
Ezt kell érezned önmagaddal kapcsolatban is.
Ha nincs okod önmagadat szeretni, akkor adok egy párat:
Te egy egyedülállóan különleges és rendkívüli nő vagy.
Ilyen, mint te, nincs még egy a földön, utánozhatatlan és lemásolhatatlan vagy.
Amikor rámosolyogsz valakire, akkor annyi pozitív energiát közvetítesz, amennyivel gyógyítani is tudsz.
Menj ki az utcára, és szélesen mosolyogj minden szembejövőre. Egyértelmű, hogy vissza fognak mosolyogni. De tudod mit? Ne menj ki az utcára! Menj a tükör elé, és mosolyogj saját magadra!
Ugye, hogy milyen szép vagy?
Igazság szerint az, hogy szeretned kell magadat, az nem opcionális. Az nem választható. Önmagunk szeretete egy csillaggal jelölt mező, amit ki kell töltenünk mindenképpen (ha már így online vagyunk). Kötelességünk szeretnünk önmagunkat, és mindenki, aki ezzel ellenkezik, saját magának árt vele.
Mit tanítanál a gyerekednek? Azt, hogy szeress másokat, hú, de jó lesz? Hát olyan a világ? Nem.
Szeresd önmagad, és sose árts másoknak. A többi jön magától, de a biztonság kedvéért még be is segítünk ennek a folyamatnak.
Gyakorlat: Állj a tükör elé, és kezdésnek mosolyogj magadra. Úgy, hogy a fogad is kivillanjon. Ne vicsoríts, csak mosolyogj! Örülj, hogy mosolyogva szebb vagy 🙂
Aztán egyszer csak mondd ki: Szeretlek ….. (keresztneved, beceneved). Lehet, hogy könnyebb lesz így: Szeretem magamat.
A gyakorlatot korlátlan számban és korlátlan ismétléssel, de leginkább unásig kell folytatni. Naponta legalább kétszer szánj erre egy pár percet, mondjuk a reggeli és esti tisztálkodásnál. Ne vizsgálgasd, hány ráncod vagy pattanásod keletkezett tegnap óta, hanem helyette mosolyogj, mint amikor igazán előnyös fénykép készülhetne rólad. Nyugodtan magadra mosolyoghatsz a kirakatban, vagy a busz ablakában felfedezve a tükörképedet. Bárhol, bármikor.
És szeretetheted is magad bárhol, bármikor. Csak mondd, gondold, érezd!
43 thoughts on “Szeress!”
Comments are closed.
Nagyjából egyet értek.Szeretet nélkül nincs értelme semminek.Színtelenné válik a világ.De tudjuk-e pontosan,mi is a szeretet?Mit jelent szeretni?Miért szeretünk valakit,vagy valamit?Tény:a szeretet egy nagyon sokféleképpen értelmezhető fogalom.Szerintem megismerés,megértés,elfogadás nélkül nincs igazi szeretet.(csak felszínes „majom szeretet”)Hajlamosak vagyunk azt gondolni hogy a szeretet kb.annyiból áll,hogy:szeretjük szüleinket(mert a mieink)gyerekeinket(mert mi csináltuk őket),párunkat(mert mi választottuk),barátainkat( mert hozzánk hasonlóan gondolkoznak)….esetleg Istent(mert így szokás)….Ezenkívül egy csomó apró-cseprő,de számunkra lényeges dolgot.Ennyi.Abban teljesen egyet értek,-hogy ha magadat nem tudod szeretni,át vitt értelemben az életet sem tudod.-és itt elérkeztünk az „élet szeretethez”ami megint egy lényeges dolog…Talán itt kezdődik minden,ami a szeretet fogalmához tartózik.Hú,ez egy túlságosan gazdag téma..Tehát:mi is az a szeretet? :))Ja,most jöttem rá arra is,hogy miért nem tudjuk egymást szeretni!Pontosan azért nem,mert önmagunkat sem szeretjük!!”Szeresd felebarátodat,mint ten magad „!!!
Nekem ez az írás arról is szól, hogy az adás-kapás egyensúlya felborul – jól ismerem ezt az örökkön visszatérő női problémát. Nekünk nőknek meg kell értenünk, hogy az örökös adásunkkal, önfeláldozásunkkal – aminél azért nem árt tudatosítani, hogy ERRE kondicionálnak bennünket alapból, kicsi, kislány korunk óta -, nos, ennek az lesz a vége, hogy kimerülünk, túlfáradunk… és szépen ott lesz egy hárpia. Akit mi magunk sem szeretünk, meg mások sem szeretnek.
Ha bárkinek támaszt akarunk adni, akkor először nekünk magunknak kell meglehetősen/nagyon rendben lenni – Rita ehhez adott jó ötleteket, példákat. Ha baj van, akkor először az oxigénmaszkot nekünk kell felvennünk, csak utána tudunk másoknak segíteni.
Szóval az adás-kapás egyensúlya necces kérdés, nálunk nőknél… és fontos női cél lehet, hogy ez az arány mintegy arany középutasan 🙂 rendben legyen.
Sok sikert kívánok ehhez mindenkinek – minden NŐnek. No, meg HősNőnek is! (mert hogy mindannyian folyton tanulunk – aZélet már csak ilyen :-)).
Ida ***
Ida, ezt nagyon jól megfogalmaztad, mint ahogy azt már tőled megszoktam, csak épp betelni nem lehet vele 🙂
Az a bizonyos arany középút… Nehéz, főleg, mikor gyerekek, és sokat dolgozó férj van körülöttünk. Viszont abban biztos vagyok, hogy a női önszeretetet túlzásba vinni egyszerűen nem is lehet, úgyhogy sokat kell azt gyakorolni, mert az nem árt 🙂
Igen, Rita, mostanában én is egyre többet foglalkozom ezzel a témával. Írhatnál erről részletesebben is, hiszen nagy szükség van rá, hogy minél pontosabban megértsük miben is áll ez az önszeretet. Önértékelés, önbecsülés, önbizalom…
Szükség van rá, de pontosan mire is?
Igen így kellene minden embernek gondolkodnia, de nagyon nehéz, még nekem is. Ez csak egy írás, elolvassuk, de tudunk-e ennek eleget is tenni? Nagyon nehéz, de megpróbálom … miért is ne? Nincs mit vesztenie senkinek sem, még nekem sem.
Nagyon tetszik minden írás.
Puszi mindenkinek, aki olvassa!
Az én 30 évig tartó félreismerésem az, hogy mindenkinek meg kell felelnem, törekednem kell arra, hogy mindenki szeressen.
De pár éve már nem gondolom így. Nem szerethet mindenki. Én sem szeretek mindenkit válogatás nélkül, nem igaz?
Önzően hangzik, de felszabadító volt a felismerés.
Andrea, tervezek egy nagy horderejű – most még titkos – dolgot, és szándékom és hitem szerint az segíteni fog megérteni, mit jelent önmagunkat szeretni, úgy igazából 🙂 Sőt, megszeretni is segít 🙂
Ez a gyakorlat egyáltalán nem könnyű, de megéri! Én Louise L. Hay-től tanultam sok-sok évvel ezölött. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
Az adok-kapok egyensúlyához pedig azt tenném hozzá, hogy ne felejtsük el hogy mind a gyermek, mind a férfi másképp működik, másképp szeret mint a nő. Gyanítom, hogy sokkal kevesebb szeretetjezést ismerünk fel, mint amit valójában kapunk.
Én is csak az utóbbi 1-2 hónapban (válásom óta) kezdem – próbálom – gyakorolni, hogy magamat is kell szeretnem, nem elég, ha másokat – gyerekemet, férjemet, szüleinket – szeretem. Az adok-kapok arányát én nagyon eltoltam az „adok” felé. Furcsa felismerés, de valóban el kell fogadni, hogy mindenkinek nem tudunk megfelelni, és soha nem lesz olyan, hogy mindenki szeretni fog. Sajnos. És ez a felismerés fájdalmas is. Én még nem tudtam igazán feldolgozni. Mármint azt, hogy olyan valaki nem szeret, akit én viszont nagyon. Mert akit én nem kedvelek, nyilvánvalóan nem zavar, ha ő sem szeret engem. Az viszont nagyon jó érzés, hogy a lelki válságom idején kiderült számomra, milyen sokan szeretnek, biztatnak, bátorítanak. Az ő jelenlétük sokat javított az önértékelésemen.
Üdv. mindenkinek.
Sziasztok!
Ha megengeditek, férfi létemre hozzászólok.
Rita! Néhány mondatodat bemásoltam, amihez hozzá szeretnék szólni.
„Legalább harminc olyan családot ismerek 2 kilométeres körzetben, akik évtizedekre eladósodtak, és minden pénzüket abba ölték, hogy akkora házuk legyen, hogy a gyerekeik családjainak is legyen majd hely, főként az unokáknak. Nos, ezek a házak ma üresen tátonganak, és a legjobb esetben a szülők ketten élnek benne, rosszabb esetben valamelyik szülő egyedül.
Bármelyiket megkérdezed, őszülő hajukon végigsimítva ezt mondják: Nem kellett volna annyit dolgozni, nem kellett volna ekkora házat építeni, nem kellett volna a gyerekeink helyett a jövőjükről gondolkodni. Élnünk kellett volna!”
A gondoskodás csemetéinkről, unokáinkról természetes hajlam.
Nekem szimpatikus, amikor a nagyszülők gyermekeik körében öregszenek meg, és utolsó pillanatig hasznosnak érezhetik magukat a családi körben. Ennek ellentéte, amikor az idősek szociális otthonból, rosszabb esetben magukra hagyatva, esetleg a padról mennek a temetőbe. Cél, és egyben lehetőség volt a 3 generációs családmodell az idős embernek, de a fiatalnak egyaránt.
Természetes perspektíva egy fiatal párnak, hogy később a gyermekeiket maguk körül akarják látni. Szép cél, amikor ennek érdekében megtesznek sokmindent. Házat építenek, tetőtérelőkészítést csinálnak, hogy majdan könnyebb legyen bővíteni a házat az ifjú párnak. Szerintem ezzel a céllal nincsen baj.
Hiszen abból a természetes vágyból fakad, hogy a gyermekeit maga körül lássa.
42 éves vagyok, 3 gyermekem van. Az egyik külföldön tanul. Nagy házat építettem, az előbbi elgondolások miatt.
Mit akar a mai fiatalság?
Élni?
35 éves korban alig akarnak házasodni, jó esetben még az igazit keresik. Gyermeket inkább a nők akarnak, a férfiak inkább később, ha „kiélték magukat”.
Elismerem, hogy a negatívumként említett „nagy ház modell” sokszor csődöt mond.
Az életnek sok frontja van, sok területen el lehet vérezni.
A „nagy házban” is, de láttam párat 2 kilométeres körzetben, akik „nagy ház”, és egyéb nagy cél nélkül is elvéreztek.
Ennek ellenére nem gondolom azt, hogy nem kell élni. Talán az arányt kell megtalálni. Abban egyet értek, úgy biztosan nem kell gondoskodni az utódainkról, hogy minden terhet igyekszünk levenni a vállukról.
Számomra azért szimpatikusabb a gondoskodós modell, mert már fiatal korban akar valamit a gyerekei számára. Ez közös célt jelent a házaspárnak. Ezzel szemben a mai szemlélet az „élvezd ki az életed” szemlélettel, úgy látom zsákutcába tart. Negyven évesen is még mindig „élni akar”, de még mindig nem találta meg magát.
Attila
Attila, minden szavaddal egyetértek!
Amiről mi ezen az oldalon beszélünk az viszont nem az önzőségről és az „éljük ki magunkat, aztán majd lesz valami velünk is, meg a gyerekeinkkel is”- életvitelről, hanem sokkal inkább az ÉLJÜK MEG elvről szól.
Sőt, ÉLJÜK MEG úgy, hogy közben nem az anyagi javakat hajkurásszuk, hanem észrevesszük az apró örömöket, és közben belülről kifelé teljességet sugárzunk 🙂
Természetesen a gondoskodás jó, a gondoskodás kell. Nagyon sok árnyalata van ennek is, mint mindennek, beszélünk majd még erről 🙂
Köszönöm Rita!
Én is árnyalni akartam azt, amivel a bevezető mondataidban indítottál.
Attila
Kedves Rita!
Nagyon örülök minden írásodnak, de ennek különösen. Engem is ezek a gondolatok foglalkoztatnak mostanában a leginkább. Irén írta, hogy Louise L. Hay-től tanult régebben. Én most olvastam el Az erő benned van című könyvét, ami nagyon hasonlókat ír. A tükrös gyakorlatot próbáltam már és nekem sajnos könnyek nélkül nem is ment az, hogy kimondjam magamnak: Szeretlek.
NAGYON-NAGYON várom a meglepidet. 🙂
Kedves Lored!
Ne add fel, menni fog! Én is és nagyon sokan így kezdtük. A végén, inkább úgy 2/3 résznél én olyan erőt éreztem magamban, amitől, akkor huszonévesen nagyon megijedtem és becsuktam a könyvet. Nem rég vettem elő ismét. Segít, bár azt az „erőt” nem érzem 🙁 de sebaj.
Megint egy olyan téma, amiről sokat beszélünk a köreinkben manapság. De nem lehet eleget beszélni róla.
Nálam is volt egy nagy kisiklás abból kifolyólag, hogy mindent és mindenkit szeretni próbáltam. Aztán észhez tértem és keményen máshová irányítottam a szekeremet.
Nagyon jónak tartom azt a felfogást, hogy szeresd magadat, és soha ne árts másoknak.
Ezt tegnap olvastam valahol, és tetszik:
Meg kell tölteni a belső tartályodat szeretettel, ha gyerekkorodban nem töltötték meg.
Különben ürességet fogsz érezni magadban, és a „szeretet” az ez elől az üresség elől a külvilágba, mások majomszeretetébe való menekülést fogja jelenteni.
Hm?
Bizony Titi, ez pontosan így van, ahogy leírtad.
Rita, Ida, Attila!
Mind szívembôl szóltatok. Szó szerint. Se több, se kevesebb.Ùjabb nagy találkozás számomra.
Üdvözlettel:
Mirrrcike
P/S.: Nagy frekvenciával gyakorlom is a Terápiát a villamosablakokban. ( A Tükör még egyelôre túl éles képet ad…) De már ez is sokat segít!
Mirrrcike! Csak így tovább! A tükörben igazad van, jobb előbb begyakorolni más felületeken :)))
Sziasztok!
Egy ideje már olvasom az oldalon megjelent cikkeket, de csak most érkezett el az idő, hogy hozzászóljak.
Nagyon megfogott a cikk. Elkezdem a gyakorlatot és mától minden nap csinálni fogom.
Amiről Timi írt, a bennem lévő üresség, olyan önző, gonosz tettekre indított, amiket nagyon nagyon megbántam már. Lehet, hogy ezek miatt elveszítem a lehetőséget, hogy helyrehozzam a hibáimat. Azokat bántottam, akik igazán fontosak számomra, azokat az értékeket tettem kockára, amik az életem értelmét jelentik. Lehet, hogy már késő, nincs esély rá, hogy visszakapjam őket. De ha így van, akkor mostantól jobban fogom csinálni és ami még megmaradt, azt ápolni és gondozni fogom. Megpróbálom az egyensúly elérni és feltöltöm magam szeretettel önmagam iránt, hogy végre őszintén, szívből tudjak szeretni és ne legyen szükségem mások támogatására, folyamatos megerősítésére.
Köszönöm Nektek, hogy meghallgattatok:
Ildi
Nagyon jó: „belső tartály” 🙂
Én katolikus koleszban laktam 4 évig bezárva, csak plátói szerelmem volt, és amikor megtudtam, hogy nincs többé remény nála (3 év után…), akkor eldöntöttem, hogy összegyűjtöm magamban a sok sok szeretetet, és majd annak adom, aki igazán meg fogja érdemelni.
Általános iskolában az énekkarral előadtuk a Szeretet himnuszát, azóta kívülről tudom. Tényleg ez a legfontosabb dolog a világon.
Itt elolvashatod, megtaláltam:
http://www.zichypalota.hu/letoltes/a_szeretet_himnusza.pdf
Szeretetet gyűjteni sosem késő, és sokszor ezt is újra kell kezdeni, de megéri.
„Törekedjetek a szeretetre!”
Évi
Sziasztok! Én még csak most indultam el az úton, mert olyan szintre csökkent az önbizalmam, hogy az már a hétköznapi életemet is megkeserítette, s persze a párkapcsolatomat is.
Egy kérdés merült fel bennem. Mi van akkor, amikor az ember tudja, tisztában van azzal, mik az erősségei, az értékei, és a hibáit is úgy-ahogy elfogadja. Tehát ésszel megértek mindent, mégsem tudok aszerint viselkedni?
Tudom, hogy okos vagyok. Jó az általános műveltségem, sokat tanultam iskolában, élettől, könyvekből, tájékozott vagyok. Szépnek tartom magam, ha jól belegondolok, két olyan külső tulajdonságom van, amit nagyon szeretnék megváltoztatni, de tőlem független, mert ilyennek születtem 🙂 és tulajdonképpen látom az előnyeit is ezen testi „hibák”-nak.
Akkor miért nem működik az önbizalom erősítés? Oké, elvesztettem nemrég a munkámat és nem nagyon találok újat. De már előtte sem volt önbizalmam, és emiatt a párkapcsolatom kemény krízisbe jutott, amit azonban próbálunk együtt megoldani.
Nagyon örülnék neki, ha kaphatnánk további tippeket, tanácsokat, praktikákat, ha tovább vinnétek ezt a témát, hiszen azzal valóban egyetértek, hogy amíg magunkat nem szeretjük, addig ne várjuk másoktól, hogy szeressenek minket.
Rami, ezek a témák tovább lesznek víve, itt a blogon is megtalálod őket, ezen a linken például:
https://www.hosnok.hu/tag/onbizalom/
Én nagyon tudok szeretni, érdekes mód magamat is, ami az én betegségemmel igen nehéz dolog. Nyaktól lefelé mindenemet utálom, mivel az én bajom az, hogy úgy érzem, nem női testbe kellett volna születnem. De néha sikerül elfeledkeznem a dologról, csak akkor kerülök érzelmi mélypontra, ha eszembe juttatják, mondjuk ilyen dumákkal, hogy „nő létedre”. Fúj! De itthon, családi körben jó, mert erősnek tartanak, szeretnek és tisztelnek, így én is tudom szeretni magamat. De amúgy amikor utálom magamat, az csak a testre vonatkozik, ezért aztán olyankor sem helyezek boldog-boldogtalant magam elé.
Egyébként én életem során sok aljas, szemét, rosszindulatú tanárnőt, eladónőt, rossz anyát, női főnököt (Brrrr!!!) stb. láttam, szóval a nagy női önfeláldozásra, jólelkűségre nem sűrűn láttam élő példákat. Miért van ez, pechem volt, vagy mi?! Vagy attól lettek ilyen megkeseredett gané alakok, hogy nem tudnak szeretni? Esetleg azért nem tudnak szeretni, mert őket sem szerette soha senki? Na, azért megsajnálni nem fogom őket, mert a barátnőm pl. egy morzsányi szeretetet sem kapott, amíg meg nem ismert 33 éves korában, mégis tud szeretni. Mivel a valódi szeretethez nem csak lélek, de ész és bátorság is kell!
Még annyi jutott eszembe a szeretetről, hogy ha egy gyereket szélsőségesen szarnak néznek, vagy éppen túlságosan istenítenek gyerekkorában, az később az öngyűlölet és az önimádat közti vergődéshez, az ún. narcisztikus személyiségzavarhoz is vezethet.
Ciccafijju! Nehéz okosat mondani a te helyzetedre, az biztos, hogy neked sok-sok sérelmet, meg nem értést kell magadban feldolgoznod. Sok erőt és kitartást kívánok ehhez, és persze megfelelő partnereket, barátokat, ismerősöket támogatásul! Remélem, hogy itt is megtalálod a számításodat, nálunk 🙂
Rita, köszönöm, ez a néhány mondat most tök jó kedvre derített, bár a jókedvbe belejátszik az is, hogy péntek van! :))) Beletrafáltál, tényleg sok sérelem ér, és akik megsértenek, azok nem is rossz szándékkal teszik, hiszen nem látnak Engem, csak egy burkot, ami nem illik hozzám. Vígjátékokban szokott lenni olyan, hogy valaki fölébred másvalaki testében, na én minden reggel így járok…Az egyik legjobb tulajdonságom segít túlélni, ez pedig az, hogy tudok nevetni magamon! El is kezdtem írni régebben egy naplószerűséget „Travikomédia” címmel, és jókat röhögtem magamon. :)))
Sziasztok!
Ma kaptam meg a cikk elérhetőségét, bár már néhány napja olvastam. Szerintem tudnunk kell megdícsérni magunkat. Így ma megdícsérem magam: Összeraktam két „bazinagy” könyvespolcot egyedül. 😀
(kicsit billegnek, de nem vészes)
Sok mindent csináltam még, és ezek is dícséretet érdemelnek, de sok-sok soron keresztül tartana felsorolni őket. Fő, hogy erről a tettről este ne feledkezzünk meg. Nekem sem jön a számra, hogy mennyire szeretlek Ani, de az talán könnyebb, hogy tükörbe nézek és azt mondom: ügyes vagy, büszke vagyok rád, ma megint sokmindent megtettél.
Szóval így is lehet szeretni magunkat.
Köszönöm. 🙂
Ez szép volt, kedves, és igazi.
Sziasztok!
Igen, a legfontosabb, hogy megdicsérjük magunkat, naponta többször is. Ezt ne másoktól várjuk. Mi viszont vegyük észre, ha valaki figyelemre méltót tett! Fontos, hogy minden napunk értelmesen teljen. Ebbe beletartozik önmagunk testi-lelki ápolása és a pihenés is. Egyébként azok a legértékesebb napjaim, amikor ténylegesen nem csinálok semmit. Ilyenkor tisztába jövök önmagammal, a helyzettel, amiben vagyok, „megvilágosodom” megoldásokat hozó ötleteim támadnak, amelyek pozitív irányba terelik az életemet. Erre aktív munka közben nincs idő. Ezek az időszakok szükségesek, hogy felismerjem értékeimet és szeretni tudjam önmagam, és ahhoz is, hogy rájöjjek, mit csinálok rosszul. „Szerencsére” sokszor vagyok beteg, így ha elfeledkeznék erről, a betegség biztosítja a kényszerű tétlenséggel ezeket az időszakokat. Így jobban tudok örülni annak is, amikor jól vagyok, és nem csinálok annyi álproblémát magamnak.
Sziasztok!
Én az önszeretet fejlesztését legjobban átgondolva itt olvastam: John Gray, Ph.d. Mars akarja, Vénusz szeretné. Nem csak a férfi és nő közötti különbségekre világít rá, de megmutatja, hogyan fogadjuk el magunkat. A legfontosabb gondolatokat a könyvről lejegyeztem itt: http://zollerke.wordpress.com/2009/02/17/az-onszeretet-fejlesztese/
üdv mindenkinek
Kedves Rita!
Régebben is szerettem olvasni az írásaidat (még akkor is, ha a vírusirtáshoz nem értettem.)
Ez a cikk most kifejezetten tetszik!
Minő véletlen?! Éppen ma írtam ezeket a sorokat a blogomba: „… éppen egy lakatlan szigetre indulok.
A legjobb hír az, hogy magamat mindenhová magammal viszem, és ma már nem félek ettől.”
Tudom, ez még csak az eleje annak, amiről Te írtál. Az eleje, de már a sokadik lépés a hosszú úton.
Köszönöm!
Bocsi!
Szívemből szóltál, Rita! Vagyis írtál. Amíg mindig mindenki előttünk szerepel a képzeletbeli rangsorunkban, addig ne csodálkozzunk azon, ha zsákmányállat válik belőlünk. Mert ezt sugározzuk kifelé: mindenki fontosabb, mint én, a te boldogságod előrébb való az enyémnél stb. Aztán ott állunk kifosztva, értetlenül, megbántódva, holott azt kaptuk meg, amire önkéntelenül is predesztináltuk magunkat. Hogy nem vagyunk fontosak.Ez a legnagyobb tévedés! Igenis fontosak vagyunk, az nem önzés, mikor azt gondoljuk, hogy a testi-lelki jólétem a legfontosabb számomra, hiszen a gyermekeim is csak akkor tudom egészséges, boldogságra képes felnőtté nevelni, ha tőlem is ezt a példát kapják. Ha áldozattá vált anya mellett nőnek fel hajlamosak ők is azzá válni. Ezt meg ugye egyikünk sem akarja.
Na ezen kéne dolgozni, hogy legyek képes felismerni a saját érdekeim ( amelyek ugye közvetve a szeretteim érdekei is ), és miután felismertem, érvényesíteni is tudjam azokat. Én igyekszem :)))
Nem mellesleg, sok muníciót kapok Tőled.
Sziasztok!
Lehet velem van a baj, sőt biztos, de én már régóta csinálom ezt a tükrös dolgot és mégsem változott semmi..nem tudom hogy kell szeretni magam…vagy hogy miért is kellene..
Hellgi, nyugalom, szereted magad!
Ebben biztos vagyok.
Fogalombeli eltérések vannak itt csak, az érzelmeid biztosak!
Keress magadon legalább egy olyan pontot, ami TETSZIK, amire büszke vagy. Ha most azonnal nem is találsz, légy résen, a napokban meglesz az!
És ne ellenkezz!
Csak a hozzáállásodon múlik, hogy HOGYAN szereted magad. Ha a hibáidra, hiányosságaidra koncentrálsz, akkor azokat fogod meglátni.
Ha az erősségeidre koncentrálsz, akkor meg azokat.
Tudod, mennyi hibám van?
Milliónyi!
És?
Attól még szeretem magamat, tudatosan, tudom, mit jelent a szeretet, az önszeretet.
Hagyj időt magadnak, hogy ezek a gondolatok befészkeljék magukat a fejedbe!
Kedves Rita!
nagyon jó volt olvasni soraid!
rengeteg könyvet bújtam már végig, tanfolyamokat látogattam, sok okos emberrel beszéltem és tanultam tőlük, mégis úgy érzem, nem vagyok rendben önmagammal. úgy tűnik az elméletet kívülrő fújom, nagyon új dolgot már nem hallok, látok, és ezt senki ne vegye sértésnek. ugyanis a „nagyok” azt vallják, hogy ez a sok sok bölcsesség mindenkiben benne van, mindenki elő tudja hívni önmagából, ha nyitott rá. a szeresd önmagad már-már közhellyé vált, mégsem megy magától. gyakorlati dolgokra lenne szükség, amelyhez itt most hozzá is tettél, nagyon jó példával élve.
ha megengeditek javasolnék gyakorlatot én is saját tapasztalatból:
sok ember mikor kapcsolatba kerül feladja önmagát, hogy a másiknak megfeleljen, vagy mint én, akit az „állandóan vele szeretnék lenni” érzés kapott el. én 3 éve vagyok u.abban a kapcsolatban, de idén 2 hónapig mosolyszünet volt. és ebben az időben megtanultam „feltalálni magam” hogy ne szenvedjek annyira.
olyan dolgokat tettem, amitől ÉN jobban vagyok (sport, szórakozás, csend, olvasás, NO TV!) és működött! a környezetem visszajelezte a másik közhelyt, miszerint szenzációs a kisugárzásom. csak én tudtam, mi van mögötte.
majd kibékültünk, és újra a szürke és boldogtalan hétköznapok vártak, amit persze a páromnak tudtam be. és aztán rájöttem a turpisságra. nagyon nehéz azt mondani a másiknak, hogy ÉN ma ezt és ezt csinálom nélküled CSAKIS MAGAMÉRT, hogy nekem jobb legyen, és te hiába unatkozol nélkülem a tv előtt, én most megyek pl. sportolni.
mindkettőnknek jobb azóta, és jól érzem magam a bőrömben, hogy tettem valamit magamért, ami csak és kizárólag NEKEM JÓ, én leszek több-jobb-szebb általa, és ezt az érzést senki nem veheti el.
és persze máris lett új téma otthon 🙂
bocsánat a hosszú monológért….
Gyerekek! A szeretet nem adok-kapok! Vagyis, jó esetben az, de soha nem elvárás, hogy visszakapjak valamit! Az tranzakció!
Szerethetem magam úgy is, hogy örömet szerzek annak, akit szeretek, és ez nekem a világon a legjobb dolog!
Na! (uff)
🙂
Géza
Hat, volt mit olvasni es volt min gondolkodni! Rita! nagyon jo, amit irtal es a tobbiek valasza is nagyon jo es elgondolkodtato. A szeretet fogalma ugyanugy valtozik, mint az emberek jelleme es evek ota kutatom az ertelmet es evente valtozik a velemenyem rola.
Az biztos, hogy nem csak egy szo, nem csak egy erzes! Annal sokkal tobb! Azt hiszem amikor szeretunk vagy legalabbis szeretet vezerli a tetteinket, akkor eldontjuk, hogy mi a fontosabb: a masikkal valo foglalkozas, vagy sajat magunk erdeke, es ez mindig valtozik. Ha ezt objektivan el tudjuk donteni, akkor minden rendben.
Az viszont teny, hogy ures kutbol nem lehet vizet meriteni. Ha nem toltjuk fel sajat tartalyainkat, mint Titi mondta, akkor nincs mibol adni. Ha kimerultunk, az senkinek sem jo. Mint mindenben, igyekszem az egyensulyt megtalalni es remelem, mindannyian kepesek leszunk ra.
Teri
Mi az hogy „szeretni”? Nem csak dédelgetést,becézgetést és egyéb kifejezésmódokat jelent.Nagyon fontos része szerintem az elfogadás.Akkor is szeretek valakit ha megbánt,ha nem az elvárásaim szerint él, ha hibázik.
És akkor hogyan értelmezzem az alábbi Goethe idézetet?
„A boldogságot nem lehet ajándékba adni, egyetlen titka: adni, mindig csak adni. Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet és sok-sok önzetlen tiszta szerelmet.”
(Goethe)
Mi a véleményetek erről?
Kedves Rita! Sok mindennel egyetértek, amit írtál, egy mondatod azonban szó szerint megütötte a szememet: „Igazság szerint a külvilág minimális pozitívumot és maximális negatívumot sugároz ránk.” Egyrészt kinek az igazsága szerint? Másrészt úgy gondolom és tapasztalom saját magamon, hogy amikor szeretem magam, egyensúlyban és harmóniában vagyok, akkor a külvilág – láss csodát – csak pozitivumot sugároz rám, azaz tükrözz vissza rám. Ha ennek ellentéte történik bennem, azaz felborul az egyensúlyom és a belső valóságom, gondolataim zavarosak, nincsen bennem valódi szeretet, nem szeretem magam, akkor – valóban – maximális negatív bombázásoknak vagyok kitéve a külvilág részéről. Hiszen ezt sugárzom ki, tehát ez tükröződik vissza rám, mert minden energia. Úgy gondolom, ha ezt tudatosítjuk magunkban, azaz hogy mi teremtjük gondolataink által a belső világunkat és ezzel a külső valóságunkat is – a legcsodálatosabb és felszabadító lehetőség.:) Szeretettel, és gratulálok közösség teremtő munkádhoz!::))
Kedves Katicabogár, a Goethe idézetet szerintem szó szerint lehet értelmezni, jó a fordítása. 🙂
Tehát nem úgy adunk ajándékba szeretetet, hogy tessék itt ez a nagyon nagy doboz, telis-tele boldogsággal, ajándék tőlem neked, bontsd ki és majd jól boldog leszel……hanem ha feltétel nélkül szeretjük a másikat, együtt nevetünk vele, sőt megnevettetjük, elfogadjuk és nem változtatgatjuk, bátorítjuk, ha kell, erősítjük az önbizalmát akkor egyszerűen és „magától” boldog lesz velünk, mellettünk. És mi is ezáltal……..Jól mondta Goethe! De mondott ő még sok más okosságot is, pl. hogy „Szeretni és szeretve lenni a legnagyobb boldogság a világon” 🙂