Még kotyvalék – mostanában formában van
Állatkert felé a biciklin mögöttem egy cérnavékony hangocska:
– Zebu és zebra. Mind a kettő úgy kezdődik, hogy „zeb” és mind a kettőt meg akarom nézni.
Én: – Jó kis párna az a narancssárga a Zsuzsa nagyiéknál, ugye?
Ő: – Te! Az barackszínű!
Én: – Tényleg!! Tényleg barackszínű.
Ő: – Mér aszitted, hogy narancssárga?
– Egy falatot ettem, eszek még egyet, az már kettő.
Már itt nem mertem kiengedni a levegőt, de megkérdeztem, hogy mennyi egy meg egy. Szinte azonnal:
– Az kettő.
Továbbmentem.
– Mennyi kettő meg egy?
Nagyon sokáig gondolkodott (kb. fél perc-percig), de vártam.
– Három.
Wow.
A bölcsiből mindennap hazahozhat 1, maximum 2 állatot, ha másnap visszaviszi. Ma reggel itthon felejtettük a tehenet, délután szöszmötölt a csoportban, hogy mit hozzon haza.
– Hármat hozhatok?
– Nem. Maximum kettőt.
– Akkor hozom a dínót és a zsiráfot. De az nem jó, mert otthon van még a tehén, akkor az már három lenne. Visszateszem a zsiráfot, jó, Mama?
Nem tudtam neki elég gyorsan válaszolni, hogy persze, hogy jó, mert leszakadt a pofám, hogy mennyire nagy dolognak tartom, hogy ezt így fejben végigpörgette.
Nem tudom, ki dühítette mi fel a minap odabenn, de megkérdezte, hogy „Mama, a súlyzót be lehet vinni a bölcsibe?”
Ma este az ágyból kiszólva:
– Mindig macskaféléket kívánok: hogy vegyél nekem jaguarundit meg pumát.
A pumáról a héten még lesz szó, vigyázzatok.
Veled is biztosan megesett már, hogy nem volt valamihez önbizalmad.Vértezd fel magad online videószemináriumunkon, hogy soha többé ne kelljen a padlóról szemlélned a világot. Katt ide>>