Fókuszban az iskola

Szomorúan tapasztalom, hogy az iskolában még mindig nem ritka a „felcímkézés” (magam is átéltem anno…) és már első osztályban ilyen bélyegeket ragasztanak a gyerekekre: „rossz matekos”, „nehézkesen olvas”, „lassú” ,stb. Mihez-kihez képest lassú a gyermek? Ki dönti el és mi alapján, hogy mennyi a „normális” idő, mondjuk egy matekpélda megoldására? Ki dönti el, hogy az öt perc, vagy a tíz perc a „normális”? (Szerintem ez is szubjektív – ahogy az osztályzat is, és nincs abszolút igazság.) És ha egyik gyerek nem tudja az öt percet teljesíteni, akkor onnantól lassú…? És onnantól hurcolja egész életében ezt a bélyeget…? Miért kell folyton összehasonlítani egyik gyereket a másikkal? („Bezzeg a Marci, két perc alatt megcsinálta, és helyesen!”) Persze, értem én, hogy haladni kell a tananyaggal, muszáj valamilyen időkeretet adni a feladatok megoldására, de talán érdemes lenne megállni és elgondolkodni egy pillanatra, hogy a jelenlegi iskolarendszernek nincsenek hiányosságai vajon, jól van ez így?

Megoldás lehet, hogy a szülő kompenzálva az iskolában ért stresszt és kritikát, bíztatja, támogatja gyermekét (nem a pedagógus ellen uszítva!!), segítenie kell, hogy a gyermek elhiggye önmagáról, hogy értékes, hogy nem „rossz tanuló”, és felszínre kell és lehet hozni a benne szunnyadó és meglévő képességeket.
Azonban, ha a szülő nem ezt teszi, hanem éppen ellenkezőleg: követel, és számon kér a rossz jegyek miatt, akkor ez egyenes út lehet a megfelelési kényszerhez, maximalizmushoz, ami további szorongást szül: „mi van, ha nem tudok maximálisan teljesíteni?”, „mi van, ha rossz jegyet kapok?” A legrosszabb, amit egy szülő tehet, ha megszidja a gyermeket a rossz jegy miatt, vagy „csak” érezteti vele, hogy neheztel rá. Ha a gyermek fél hazamenni a rossz jegy miatt, akkor számára hol lesz a biztonság, a mentsvár, ahol nem stresszelik, hanem szeretettel fogadják, megértik és biztonságban tudhatja magát?

Fontosnak tartom tisztázni, hogy a fenti eset csak egy példa, és nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy csak és kizárólag az iskola (a tanár) felelős azért, hogy a gyermek hogyan teljesít. Felelős a szülő, de felelős a gyermek is. Lényeges azonban megjegyezni és nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a nevelés (szülő részéről, iskola részéről) szoros kapcsolatban, összefüggésben van a személyiségfejlődéssel. Ezért nem mindegy tehát miként-hogyan nevel a szülő és miként-hogyan nevel az iskola…

Amiről nem beszélnek…

Személy szerint nagyon sajnálom, hogy az igazán fontos dolgokról egy szó sem esik az iskolákban a tanórákon… Soha, sehol senki nem tanítja meg nekünk, hogyan legyünk boldog emberek, hogyan legyünk jó társak, jó feleségek, jó férjek, hogyan legyünk jó szülők… Nem tudjuk, mi kell a jó párkapcsolathoz. Nem beszélnek arról sem az iskolában, hogyan tűzzünk ki célokat, hogyan valósítsuk meg azokat, és nem tanítják meg, hogyan higgyünk önmagunkban. Nincs szó kommunikációról, önismeretről…
Tegye mindenki a szívére a kezét és kérdezze meg önmagától, hogy tényleg attól boldog-e, ha tudja, mikor volt a Mohácsi csata, ha tudja, hogy mi az a kovalens kötés és ismeri Ohm törvényét…? És a gyerekeink vajon attól lesznek boldogok, ha mindezekre tudják a helyes választ…?

Ami szerintem még fontos volna, az iskolában sokkal több időt kellene szánni a zenére, énekre, táncra, rajzolásra (vagy egyéb kreatív tevékenységekre), és a sportra is. Részemről óriási hibának tartom, ha van is ének-zene, rajz, testnevelés, ezeken az órákon is minősítenek, osztályoznak, ahelyett, hogy megszerettetnék mindezeket a gyermekekkel. Kinek van kedve rajzolni, ha a végén leminősítik a rajzot és nem az alkotás folyamata és öröme a lényeg és nem ez lesz fontos, hanem a végeredmény? Vagyis a diákot megint a „hiányosságaival” szembesítik…