Fiam, a hős

Volt néhány igazán idegtépő és rengeteg nyavalygós, bosszantó pillanata Bozsokon, de két apró mozzanatot lejegyzek ide, amiért viszont végtelenül hálás voltam neki.

Múlt hét vasárnap Anna bál volt Bozsokon (ez az év eseménye a faluban, mindenki a legszebb ruhájában ropja hajnalig), miután kirittyentettük magunkat és másfél órán át vártunk Bálinttal, hogy Botond elaludjon – a többiek már régesrég lementek -, mi is megérkeztünk és valahogy reflexből egy pohár sört rendeltem magamnak. A fele fogyott csak el, mikor éreztem, hogy ez egy jó este lesz. Isteni felszabadult állapotba kerültem, egyik sör követte a másikat, röhögtem mindenen, cigiztem jókat, sziporkáztam és a múltkori borzalmas táncélményemre rácáfolva egy brutálisan felszabadítót táncoltam egy helyi ismerősünkkel. Bálint (a család erkölcscsősze) háromkor úgy ítélte meg, hogy miután két ember párkapcsolatába és életébe kotyogtam bele, talán eleget ittam és hazaparancsolt. Állítólag megkérdezte, hogy tegyen-e egy lavórt az ágyam mellé, mire én „Sosem hányok, Öcsisajt”-felkiáltással nagyképűen felfortyantam és köszönettel, de visszautasítottam. Bár ne tettem volna, de ezt nem részletezem. Hogy visszakanyarodjak Botondhoz, reggel – mi másra – arra ébredtem, hogy valamit énekel. Félálomban megnéztem a telefonomon az órát és morogva vettem tudomásul, hogy a hetek óta nyolc óra után kelő gyerekem pont ma ébred fél 8-kor. Nehezen tudtam volna kikelni az ágyból, hát az önző taktikát választottam és aludtam tovább, lesz ami lesz. Azt hiszem kétszer kért valami játékot – oda is adtam -, de egészen fél 10-ig eljátszott halál egyedül az ágyában, és csak akkor kért meg, hogy „Most már ne aludj, Mama, keljünk fel!”. Mérhetetlenül hálás voltam érte. Két órán át (!) játszott magában, míg én a magam tempójában megérkeztem a valóságba. (Ahol számos falusi és családi érdeklődés fogadott, akik vagy a hogylétem felől érdeklődtek vagy csúnyán kiröhögtek. Ahogy egy falusi srác fogalmazott: „Nővi, min csodálkozol? Ha Pesten berúgsz, az senkit nem érdekel, de itt egy egész falu nézte végig a műsort, jó hogy érdekli őket.”)

A másik a tegnapi hazautunk. Persze ebéd után indultunk, Bálint vezetett, hogy a két és fél-három órás útból legalább egyet aludjon végig Bobó. Ilyenkor azt a taktikát szoktam követni, hogy – a szokásos szórakoztató műsorszámaimmal ellentétben -, alig szólok hozzá, még csak hátra sem fordulok, magam is pihengetek és várom, hogy elaludjon. Tegnap nem jöttek be a számításaim, ülhettünk akármilyen csöndben, lehetett Botond akármilyen fáradt, az autópályai dugóknak hála lehetett bármilyen hosszú az út, ő bizony nem aludt el. Amiért hálás vagyok az nem ez, hanem az, hogy tette ezt a nem-elalvást, egy rövid szenvedést leszámítva, gyakorlatilag magában eljátszva, röhögve azon, hogy a szennyes ruhás zacskó minden jobb kanyarban az ölébe zuhant, énekelgetett, játszott az új patkányával és pandájával. Hazáig alig kellett szórakoztatni vagy lekötni, olvashattam a könyvem.