A minap nőkből álló csoportnak tartottam tréninget, önmenedzsment technikákat tanítottam és az önérvényesítő (ún. asszertív) kommunikációt gyakoroltuk.
A csoportban főleg középvezetői beosztásban dolgozó középkorú nők, több vállalkozónő, néhány huszonéves és egy anyuka vallott arról, hogy minden nap küzdenek önmagukkal, de nem saját magukért, nem merik felvállalni véleményüket, érdekeiket, komolyabb tárgyalási helyzetben kudarcot vallanak, nem kapnak/nem is kérnek!/ fizetésemelést vagy egyszerűen a férfi kollégát léptetik előre helyettük.
Pozsgai Nikoletta cikke
Ismét megerősödött bennem, hogy a legfontosabb olyan témák, amit a nőknek nagyon tudatosan fejleszteniük kell az az önértékelés-önbecsülés témája, de szorosan ennek nyomában – és főleg az alacsony önértékelés következtében – ott van az önérvényesítési képességek hiánya, alulfejlettsége.
Mit is tanítottak nekünk nőknek kislánykorunkban?
Gondolj csak bele, a fiúknak egyenesen „tanítják” az önérdek-érvényesítést, sőt még az agresszívebb megnyilvánulási formák is megengedettek a számukra. Ezzel ellentétben a kislányoknak csendben kell maradni, szorgalmasan tanulni, követni az utasításokat, amolyan passzív módon meg kell felelniük az elvárásoknak. Ha egy fiú ellenáll, akkor az rendben van, azt mondják „életrevaló”, „erős egyéniség lesz belőle”, „nem lesz anyámasszonykatonája” stb. Ezzel ellentétben, ha egy lány véleményt mond – akkor „kotnyeles”, „minden-lében-kanál”, „cserfes”, ha kiáll önmagáért, akkor „dacos”, „makacs”, „makrancos”, és „nyakas”…jóindulatúan hozzáteszik: „jaj, annak a férfinak, aki feleségül veszi”, ha netán még verekedős is, akkor egyértelmű, hogy „rossz, nem lehet vele bírni, félrenevelt és egyáltalán, szégyellhetné magát”.
Nem csoda, ha már lánykorunkban megtanuljuk, hogy hallgassunk, fogadjuk el a „fentebbről jövő utasításokat”, hódoljunk be és alapvetően passzivitásban tűrjünk. Nagyanyáink mintája egyértelmű volt „asszony, hallgass a neved”. Másodrendű és rangú emberként ugye eleve hátrányból indultak és ezt a női ágon sikeresen át is „örökítették”.
A minta megmaradt, bár a mostani erős középkorúak között jócskán van „harcos amazon”, akik vállalat vezetők, monstre vállalkozásokat irányítanak, a politikában hangadókká váltak. Igaz, többségük elvált vagy éppenséggel szingli. Még mindig így látszik, hogy a férfiarcú társadalomban férfiként küzdő nők, sokkal több gonddal küszködnek a párkapcsolat és a család területén. Az általuk mutatott minta szerint választanunk kell család és karrier között. Minden bizonnyal nem voltak ezzel ők így, amikor karriert kezdtek építeni…de a követelmények egyre csak nőttek – és ugye a nőkkel szemben, különösen a munka világában még mindig sokkal erőteljesebbek az elvárások. Így a párkapcsolatra és a családra egyre kevesebb idő és energia maradt.
Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot
megszorítások
nélkül, ésszerűen?
Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és
spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!
https://www.hosnok.hu/20ezer/
A férfias gondolkodás és küzdelem a karrierben sok nő szerint alapvető. Szerintem nem. Jobb stratégia férfi aggyal IS megtanulni gondolkodni, de nem szükséges a férfiasnak vélt magatartásformákat felvennünk, fontosabb ennél, hogy megőrizzük a nőiségünkből adódó lágyságot, rugalmasságot, kreativitást, diplomáciai érzéket…és mindemellett egyszer-s-mindenkorra hozzászokjunk az önérvényesítéshez!
Igen, van, hogy keményebbek a nőkkel szembeni feltételek, de ez nem indok arra, hogy „elférfiasodjunk”, erőszakossá váljunk, átvegyük a rivalizálás-kényszerét.
Eredendően, születésünktől fogva, mi nők is!, magunkban hordozzuk, a saját érdekszféránkat védő és akaratunkat érvényre juttató agresszivitást. Igaz ugyan, hogy – a szintén magunkban hordozott – a másiktól való félelmünkből fakadó passzivitás, megadás és a női erényként számon tartott tűrőképesség folytonos megerősítést kapott életünk során. De ettől még bennünk is van agresszió, még ha meg is tanultuk elnyomni. Az agresszióval nincs semmi gond, addig ameddig egészséges mederben tudjuk tartani.
Nekünk nőknek is vannak érdekeink és vannak határaink, amelyek meg kell védenünk. Megszokhattuk, hogy ezeket semmibe-veszik, de ez még nem ok arra, hogy így is haljunk meg és egy életen át szenvedjünk tőle.
Az agresszivitás és a passzivitás látszólag ellentétek, szélsőségek, de nagyon gyorsan tudnak egymásból pont a másikban fordulni! Az agresszivitás erőszakos kiélése után rendszerint mély passzivitás következik, illetve a hosszú ideig fenntartott passzivitás és tűrés, egyszer csak elég lesz és kitör belőlünk egy vulkanikus erejű indulathullám, nőknél inkább érzelmi-vihar.
Mint lenni szokott, a két szélsőség között van az arany középút megoldása. A saját értékeinkre, érdekeinkre és jogainkra alapozott önérvényesítés és „önvédelem” egészséges, sőt, természetesnek kell(ene) lennie. A nőiségünkből adódó erővel, az emberi és női értékeinkkel tisztában kell lennünk és építenünk kell rájuk. A reális önértékelés, a pozitív énkép kialakítása és az érdekérvényesítés fokozottabban fontos nekünk nőknek…. és ez igaz az életünk minden területén és az önmegvalósításunk minden szintjén!:)
>>> Ha érdekel, milyen technikákkal és módszerekkel lehet a 21.században, nőként érvényesülni gyere el október 1-jén, az Önmenedzsmenet MesterNője című előadásomra!
Pozsgai Nikoletta
Kapcsolódó cikkek:
13 thoughts on “Önérvényesítés receptre – Nőknek tripla dózisban!”
Comments are closed.
Nikoletta, köszi a szemfelnyitó cikket!
Én pont egy olyan cserfes, minden lében kanál kislány voltam mindig is, amilyet leírtál. Volt is érte nemulass. 🙂
De nemigazán hagytam magamat. Bár sokszor éreztem, hogy nem felel meg az elvárásoknak az, amit teszek vagy mondok, nem tartott vissza mások lehúzó véleménye. Talán éreztem, hogy negatív energiát működtetnek, ami egészségtelen és nem kell komolyan venni.
Most már eljutottam odáig, hogy a lányomnak is biztosítani tudom, hogy szépen érvényesíteni tudja az akaratát, amíg nem árt másoknak. A családban is. Ez nagyon jó érzés.
Ezek azok a pillanatok, amikor örülök, hogy mind a négy gyerekem fiú. Én is „fiús” kislány voltam, ferde szemmel is néztek rám. Könnyebb most a dolgom, hogy a fiaimnak nyugodtan megtaníthatom, hogyan álljanak ki magukért. Félek, a kapott családi minta olyan erős, hogy még ha másként gondolom is, akaratlanul átadnék a helytelen mintákból a lányaimnak. Szóval, ha úgy tetszik, az Univerzum nem akarta, hogy lányaim legyenek, és milyen igaza volt… 🙂
@Titi
Gratulálok, nagyon jó olvasni a szavaidat, főleg azt, hogy a lányodat már ilyen szemmel neveled! Hajrá, csak így tovább!:)
@Móni
Bizonyos szempontból tényleg könnyebb a fiúkat önmaguk felvállalására ösztönözni, mert a környezet is ilyen irányú elvárásokat támaszt feléjük. Ugyanakkor pont emiatt sok fiúban önbizalomhiány, megfelelés-kényszer és utóbbi miatt ellenkezés, lázadás is várható:).
Ahogy ismerlek nálatok ezzel nem lesz gond:)
Írjatok arról is, hogy nőként pontosan milyen gondjaitok vannak, milyen szituációban volt nehéz…:)
Nekem két lányom van, a nagyobb most 7 éves, de az óvodába nehezen illeszkedett be, az óvónők azt mondták, hogy burokban neveltük a gyereket. Odáig jutottunk, hogy középső csoportban pszichológushoz akarták küldeni, míg nem egyik napról a másikra megnyílt, barátkozott, néha már rosszalkodott is, aminek nagyon örültem. De, még most is bújik, ha kérdeznek tőle valamit, komoly nevelésre lesz szükség, hogy ki merjen állni önmagáért, az igazáért. A kisebbet sem neveljük másképp, ő most 15 hónapos, már most akaratos, erőszakos, teljesen másképp viselkedik, mint a nagy ilyen idős korában. Oda akartam eljutni ezzel a kis összehasonlítással, hogy sok minden fakad a természetünkből is, és aztán a szülő, meg a pedagógus tudja növelni vagy egy életre elvenni az gyerek önbizalmát. És ha ez megtörténik, nő legyen a talpán, aki újra kiáll önmagáért, a megbecsülésért, és ha érzi, hogy baj van, talán elmegy egy önismereti tréningre, ahol helyre állítják az önértékelését.
@Moroandi
Számból vetted ki a szót 😉
Nekem két fiam van, de a felállás ugyanez. A nagyobik félénkebb, bújósabb, a kicsi extovertáltabb, barátságosabb és egészségesen erőszakos.
Én ezt első és második gyerek közötti külömbségnek látom, nem nemi kérdésnek.
Az való igaz, hogy sokszor a társadalom mást vár el egy nőtől, és ezt meg kellene tanulnunk kezelni, hogy ne robbanjunk a végén.
Ezt a sztereotíp „régen az asszonynak hallgass volt a neve”-t kérlek, könyörgöm, hagyjuk már. Ezt próbáltam cáfolni a cikkemmel, de ezek szerint ne artikuláltam kellően…
Sziasztok!
Örültem volna, ha rövid, átfogó leírásokat olvashattam volna Tőletek, Nálatok a párkapcsolatban, munkahelyen jől működik-e az, amiről a fenti cikk szól.
Jó magam nem tudok helyes instrukciókat, mi nem vagyunk minta példa, de nagyon keresem a minta példákat.(mi harcoskodunk igazunk másik felé bizonyításáért)
Ellentétek természetesen minden együtt élő hétköznapjaiban van, s nincs kanálcsörgés nélküli házasság, de az érdekelne igazán, ahol a normál, józan gondolkodású férfi-nő kapcsolatában a problémák megoldása hogyan születik nagyobb ajtó csapkodás nélkül, s nem kell közben egyik félnek sem megalázkodni, további tűrést felvállalnia, kényszer folytatást magára erőltetnie a megnyugvást jelentő megoldás megtalálása helyett.
Nyilván vágyunk a középútra, s nem harcoskodásra, de ha kiállunk magabiztosan elképzeléseink mellett, az nyitott fülekre is talál, a cél mindkettőnek a cirkusz kerülése, mégis miért van, hogy csak átmeneti folytatást találunk csendben, de jön új vihar, hol kiderül, vmelyik félben tüske maradt, megalkudott,stb.
Mindnyájan éhesek vagyunk a békés estékre, hétvégékre, nevezetes alkalmakra,mégis miért hoz a szorult helyzet akkora indulatokat , hogy elveszítve fejünk, majd egymás torkának esünk, s már a visszaút egyre nehezebb, hiába bánjuk hirtelen tettünk.
Meddig mehet-e csiki csuki, se veled, se nélküled kapcsolat, mi talán elég sokak esetében üti fel fejét alkalmanként, talán pont, mikor legkevésbé várnánk már.
Aztán csalódás, majd felemelkedés, tanulás ebből, csend, majd sűrűsödés és újabb kirobbanás, tattara, tattara,….folyamatosan így tovább.
Vagytok Ti így ezzel, tudtok-e jobban cselekedni az előző viharokból tanultakkal, s építkeztek felfelé, vagy a nyugi percek után megvisel , ha újra érezned kell arcodon csalódásod könnyeit ?
@Zsutta
Nincs recept.
Amikor önmagadon változtatsz, máshogyan állsz hozzá ugyanahhoz a kérdéshez, vagy felállsz és valóban becsapod az ajtót – megváltozik minden.
Én becsaptam azt az ajtót. Amióta elváltam, remekül működik a házasságom.
De ez egy három éves folyamat vége volt, rengeteg harccal, könnyel, szenvedéssel, az életem aprólékos újratervezésével.
Amíg benne vagy a viharban, nap, mint nap, csak akkor tudsz változtatni, ha az asztalra csapsz, hogy: elég!
Amíg nem éred el, bármilyen eszközzel, hogy ÉRTVE hallgassanak meg, addig csak körbe fogsz forogni.
Bátorságot és kitartást kívánok megoldáshoz.
Kedves Gabriella!
Magam sem tudom miért csinálom még ezt a csiki-csukit, talán mert úgy ragaszkodom páromhoz, mint kivert kutya, hisz nemigen van jó megoldás – hozzátartozók hiányában, és anyagi helyzet okán- a külön menetelre.Persze, szeretem is még bajok ellenére!
Viszonyt lányunknak bizonytalanságban már nem lehet tovább élnie.
Elválni, de együtt maradni, új szabályokkal ?
El tudom képzelni, de nehéz elfogadnom, most miért legyen az a procedura, s így miért nem működik házasságban, aminek kellene ??!!
Megszívlelendők, s elgondolkodtatók szavaid, de leginkább segítő szándékodért vagyok hálás !!
Kívánom Neked, légy Boldog, s ha már túl vagy a nehezén, jöjjenek a szép napok !!
Bocs, csak 1 megj.: kicsit divatosnak találom manapság a válást, -ezzel senkit sem akarok bántani!! tudom, szörnyűségek miatt sokaknak nincs más választásuk ! – de, abban ringattam magam, megoldható értelmes emberek esetében az, ha az élet kacifántos dolgokat produkál. (nagyon megtud rontani évekig párkapcsolatokat az is, ha nem feltétlen agresszív, hűtlenkedő, pénzt elvitornyázó apa van a családban, hanem a nő s férfi természete teljesen ellentétes. ilyenkor merül fel, milyen rendes párom van, csak hát nem törődik a véleményemmel ??!!! )
Naív vagyok, ábrándokat kergettem volna ? Régimódiként ragaszkodom a megszokotthoz? Akartam már váltani, de rájöttem jobbat sem találnék, Ő a jó, de nehéz nagyon alkalmanként.
Valamit valamiért ? Erre mondják? Rossz a rosszal, rosszabb a rossz nélkül?
Mindnyájunknak mások az érzelmi határai, ki mit visel, bír el, nekem kell dönteni, tudom.
Egyenlőre még meditálok, mi volna nélküle a jövőm?
Ti mind magabiztosan tudjátok a viharok idején is, magabiztosan, mit tegyetek??
Nem reklám, de erről a témáról is szó lesz holnap a tréningen: miért nem váltunk, amikor kellene, miért nem látjuk be, hogy mellényúltunk…
Azt írod Zsutta:
„Akartam már váltani, de rájöttem jobbat sem találnék, Ő a jó, de nehéz nagyon alkalmanként.”
Zsutta, egészen biztosan van jobb. Gondolj bele: felsorolod az aggályaidat, majd megmagyarázod magadnak, hogy jó ez végül is, nincs jobb. Tipikus 2. döntő pillanat. Ha nem vigyázol, már csak a 3. marad!
Nem akarok rád ijeszteni ezzel persze, mert a válás az egy válás. Kipróbáltuk együtt, nem tökéletes, menjen mindenki a saját útjára.
Bizonyos szempontokat figyelembe véve, talán még mindig együtt tudnék élni az első férjemmel, mert nagyon sok jó volt a házasságunkban. Én az első rossz jelekre léptem. Vakmerően, megalapozottság nélkül. Sosem bántam, mert minden, ami utána jött – még a rossz dolgok is – a döntés helyességét igazolták. Mai napig jóban vagyunk, bár voltak súlyos megbicsaklások. Mai napig tisztelem benne azt, amiért annak idején beleszerettem.
De ha nem passzolunk össze, ha valaki mással jobban összepasszolnánk – márpedig ez tény, nem feltételezés -, akkor mégis hány évig akarod még magadnak ugyanezeket elmondani: ez mind-mind rossz (felsorolás), de egyébként jó…. ??
Ilyen nincs.
A jó kapcsolatokban még futólag sincsenek számontartva az úgymond negatívumok, de igazából még a pozitívumokat sem kell kiemelni. A jó házasság olyan, mint a lélegzetvétel: teljességgel természetes, erőltetésmentes. És igen, létezik. Erre törekedjetek, ne érjétek be kevesebbel!
A régit is fel lehet ennyire turbózni, nem azt mondom, hogy el kell válni! Bőven elég lehet, ha leszakadunk a boncolgatásról, és megéljük a jó dolgokat, közben pedig építjük magunkat!
Csak úgy, HősNő módra 🙂
Kedves Gabriella! S Mindnyájatok!
Nem írom hosszasan szövevényes történetünk, mert ha kívül állóként ránk néznél, Te sem hinnéd, belül rohad az alma.
Mi a párommal összességében mégis ragaszkodunk a házasság intézményéhez, ill. egymáshoz, de a természetünk ellentétességéből, és mindkettőnk makacs rossz tulajdonságából fakadóan alkalmanként vihar kerekedik. S olyankor nagy tombolás, majd egymásra találás.
Mindketten bizakodóak vagyunk, építőjellegű gondolatokkal, most kezdtünk egy új vállalkozásba, én folyamatosan a marketingen dolgozom, s a nehéz helyzet szülte mostani tájfununkat is.
Több lábon igyekszünk állni, más vállalkozásokban is lassacskán alakulnak dolgaink, de még nem érett be az idő, hogy learassuk a babérokat.
Dolgozunk az ügyön, csak a fáradtság, alkalmankénti anyagi gondok megnehezítik béketűrő képességeinket, s elszakad a cérna.
A megbántás fájó, a sebek megmaradnak, s hiszem, akár az általad ajánlott exférj dolog akár megoldás is lehet esetünkben is.
Már csak azért is, mert így nem tart teljes partnernek – de ezt jól titkolja, nehogy bántson,de azért előbb-utóbb kibújik a szög…
És ha kibújik, akkor kő kövön …
Tehát, én nagyon kívánom, hogy a Ti vállalkozásaitok is mielőbb hozzanak további közös sikereket, s utad mielőbb érjen céljához !!
Most ugyan elszontyolodásom kissé visszafog, de tudom, megint talpra állok, s mint macsek, kezdem újabb életem.
Minden hasonló cipőben járónak mielőbbi „elkeseredés érzés eldobási szándékot” kívánok, mert az csak felemészt.
Néha 1-1 könnyet ejthetünk, de hogy „ÉRTVE hallgassanak”, fel kell állnunk, s meg kell mutatnunk, érdemesek vagyunk a ránk figyelésre!!!!!
OKÉ Rita !!!!
Jó, azon leszek.
Azon, hogy felismerjem, ez a kapcsolat még érdemes-e boncolgatás nélkül a továbbfeljesztésre.
Néhány perce írtam magunkról, ha van alkalmad elolvasni, talán más színben tűnik föl mindaz, mit az ember elkeseredésében ír, s amit higgadtabban.
Át kell még 1-2 alkalommal olvassam írásod(írásaid), mert nagyon hasznos tanácsok, s törekszem a jó megoldásra.
A holnapi napra szép időt, kellemes társaságot, nagyon jó hangulatot Nektek !!!
Kedves Hősnők!
Már régóta olvaslak Titeket, s most nem bírom megállni, h. ami kikívánkozik,ne írjam le…
Tetszik az oldalatok, s természetes a témát a magaménak is tudom kicsit…nőből vagyok – újrakezdő…
Zsuttának! Én nem vagyok talán ennyire radikális a kérdésben. Úgy gondolom, a sok meló és energiahiány miatt már nem marad a türelemből a másik számára, konkrétan most Rólad – Neked írok, Zsutta. Ezért lesz orkán, talán a kicsi dolgokból is – de írod, h. utána jön a nagy megbékélés…Számomra ez azt mondja, ha nem lennétek ilyen frusztráltak az új dolgok, anyagi és más bizonytalanság miatt, talán jobban is menne, sokkal türelmesebbek lennétek egymáshoz.
A saját tapasztalatom alapján:
1. Én hogyan kommunikálok vele? mert,érdemes megfigyelni, ahogy én beszélek, sokszor olyan stílusban kapom a válaszokat is…szóval az én türelmetlenségem, frusztráltságom nagyon ragadós…
2.Ha nem Őt minősítem, csak a saját érzéseimet megfogalamazva közlöm a dolgokat, hogy én mit érzek, akár vmilyen cselekedetétől, az Őt nem bántja, és nem leszek ezáltal támadható – mert jogom van érezni, bármit…
3. Gyakran felül kell bírálnom az elvárásomat, mert nem mindig jogos, vagyis hogy olyant várok el Tőle, amire Ő képtelen, vagy csak nagy nehézségek árán , mert hogy ennyire már ismerem. Igen, ez megy józan fejjel, de amikor az indulatok majd szétvetnek,…
Magamon tudok (nem könnyen) változtatni, ezért érdemes evvel kezdenem.
Támoató szándékkal írtam, jó gondolatokat és türelemszülte rózsákat!
Jó házasság:
1. humor (lehet abszurd is)!
2. stresszlevezetés tárgyakon. Nem egymáson. Sétával, sporttal, kinek mi jön be.
Bár kezdetben igényel némi gondolkodást és önuralmat… aztán hozzászoktok. Megkérdezitek magatoktól: mit lehet ebben a helyzetben kifigurázni?
Humorra példa:
Ha közlöm a párommal, hogy erre és erre a könyvre fáj a fogam, akkor válaszként azt kapom, hogy had nézze meg, melyik fogam fáj, majd ő kihúzza. 🙂
Ha valamelyik ruháját elnyűtte, „légkondicionált” lett, és mégis ragaszkodik hozzá, viszont nekem nem tetszik, hogy igénytelenül jár, akkor ezt nem közlöm így vele, hanem például azt mondom neki, hogy: „Tudom már, mit veszek a születésnapodra! Egy pizsamát!”
Meg hasonlók.