Minden rosszban van valami jó, de mi van a válságban?

„Változnak az évszakok, rossz idők, szép napok”- énekelte jó néhány éve Balázs Fecó egy felejthető tévésorozathoz írt melankolikus dalában. De vajon tényleg vannak-e rossz idők és szép napok? Amióta egy kis faluban, a természet közelében élhetek többé-kevésbé természetes életet, megtanultam, hogy nincs olyan, hogy rossz idő. Azért, mert hűvös van, fagy, cudarul fúj, vagy esetleg napokig szakad, még nem jelenti azt, hogy az idő „rossz” volna. A földnek és a növényzetnek szüksége van minderre annak érdekében, hogy regenerálódjon és a következő évben is bőséges termést hozzon.

Ha még maradunk egy kicsit a rossz idő témájánál, annak csak legszűkebb értelmében, akkor is elismerhetjük, hogy minden idő vagy éppen viszontagság jó valamire. A hirtelen lezúduló hó káoszt okozhat a városi közlekedésben, a szélvihar falvakat vághat el az áramszolgáltatástól, az eső miatt kárba eshet egy szép kirándulás vagy nyári kerti-parti terve, de az az idő is jó valamire. Meglehet, hogy készületlenül ér, vagy tipikusan a legrosszabbkor jön, szobafogságra ítél, vagy magunkba fordulásra kárhoztat, de higgyük el, erre is szükségünk van.

A kényelmi zóna

Ha az élet (és az időjárás) folyamatosan szép napokkal kecsegtet, kényelmes életet élünk és jól érezzük magunkat, hajlunk rá, hogy magától értetődőnek vegyünk dolgokat. Vajon melyikünk választaná önszántából a rögösebb utat? Ki hagyná el a könnyebbik utat csak azért, hogy valami újat tanuljon? Fejlődés pedig csak a kényelmi zónán kívül van! Az élet szerencsére olyan iskola, ahol minden jól ki van találva (és meg is van szervezve :-)) okulásunkra. Időnként olyan helyzetek teremtődnek, olyan események történnek velünk, amelyek szenvedést okoznak, fájdalommal járnak, változásra vagy minimum szemléletváltásra késztetnek.

Álságos válság

Mostanában mást se hallani, mint hogy válság van: klíma-válság és globális gazdasági világválság. Nem csak hallani természetesen, de a saját bőrünkön is érezzük a csoportos elbocsátások, megszorító intézkedések, befagyasztott bérek és ezzel egyszerre megemelkedett hitelterhek, megélhetési költségek hatását. Kérdezhetitek, ha nem a politikusokról vagy a bankokról beszélünk, nekünk hétköznapi embereknek mi ebben a jó?

Mi abban a jó, ha arra kényszerülsz, hogy szorosabbra húzd a nadrágszíjat, kisebb lakásba költözz, lemondj a nyaralásról, eladd az autódat vagy bölcsödébe add féltett gyermeked, hogy te is munkába állj és végre ne csak egy keresetből éljen a család?

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én még sohasem tanultam annyit, mint most. Mikor elvégeztem az egyetemet és munkába álltam, dacára annak, hogy gazdasági pályán végeztem, úgy voltam vele, hogy „engem a pénz nem érdekel”, meg minek az a sok hűhó, tervezés, méricskélés, latolgatás, ha csak „egyszer élünk”. Így aztán sikerült is hosszú évekig elkölteni minden jövedelmem és élni bele a vak világba. Folytattam (folytattuk) ezt az után is, hogy családunk lett, gyerekeink születtek, egyik a másik után. Mi nyújtózkodtunk tovább, mint a takarónk ér. Előbb költöztünk nagyobb lakásba, mint hogy pénzünk lett volna rá. Előbb vettünk autót is, vagy mosógépet, hűtőt és minden mást, ami „nélkülözhetetlen” és jár egy ekkora családnak.

A válság aztán kijózanítólag hatott. Egyszer s mindenkorra megtanultam, hogy nem költhetek többet, mint amennyit keresek. Akkor sem, ha a „gyerekek miatt” kell valami! Életem delére nem akarok az adósok börtönébe jutni! Ma inkább szorgalmasan dolgozunk, kis lépésekben haladunk. Mi tagadás, kitartásra, túlélésre rendezkedtünk be. Minden apróságra odafigyelünk, igyekszünk jól tervezni- és szervezni a dolgainkat, az anyagi javainkat és energiánkat. Próbáljuk egymást nem gyengíteni, hanem erősíteni. Megtanultunk nemet mondani a pénz-, idő- , energia-pazarlással járó kéréseknek családon belül és kívül egyaránt, hogy a fontos dolgokat átmenthessük. Jobban figyelünk egymásra, önmagunkra, az egészségünkre, a határainkra. A kapcsolataink, meglehet kisebb számúak, de határozottan tartalmasabbak lettek. Szívből örülünk apróságoknak, egy jó filmnek, egy naplementének, egy kiadós alvásnak, egy jól sikerült süteménynek, és persze a gyerekek örömének.

Kezünkben a sorsunk?

Azt vallom, hogy mindig van választási lehetőségünk. Sokan, sokszor, sokféleképp elmondták már előttem is, hogy ha nem is mindig van befolyásunk arra, ami történik velünk, mindig a mi kezünkben van annak eldöntése, hogyan reagálunk: mit gondolunk, hogyan érzünk, milyen válaszlépést teszünk.

Élhetünk jól és élhetünk igazi életet. A teljes életnek éppúgy része a derű, mint a ború. Ha hosszú évek óta süllyedsz is fokozatosan a mocsárban, akkor is dönthetsz úgy bármelyik nap, mint Münchausen báró, s mint tettem én is, hogy a hajadnál fogva kirántod magad a mocsárból és átsétálsz a napos oldalra! Sohasem késő, hogy élj, tanulj, fejlődj, növekedj, változtass! Hidd el, neked is jár egy hely a napos oldalon!

Arra biztatnálak, hogy

• nézz szembe a helyzeteddel! Nézd meg, milyen irányban haladsz, kivé lettél az eltelt évek alatt
• Pillants vissza a gyerekkorodra! (mikor még „őszinte ember” voltál, mint József Attila…:-)) Milyen emberré szerettél volna válni? Hol tartasz most?
• Hol tartanál ma a (gyerekkori álmodhoz képest), ha minden ideálisan alakult volna, ha mindent megkapsz (a szüleidtől, egy angyaltól…) amire szükséged van?
• Igyekezz foglalkozni önmagaddal. Ne másoktól várd elsősorban, te add meg magadnak, amire szükséged van! Mire vágysz legjobban? Egy mosolyra, pár kedves szóra, egy ölelésre, melegségre, vagy hogy valakinek az eszébe juss? Mi lenne, ha megadnád magadnak?
• Ha eddig nem lettek volna, találj magadnak (igazi) célokat! Nagy célokat, amiket a szemed előtt tarthatsz! Nagy célokat, amiket nem takarnak el a mindennapi gondok, problémák! Még a globális gazdasági világválság se!

Az álmodért tűzbe tennéd a kezed (vagy a lábad)?

A célkitűzésről nekem mindig a tűzönjárás jut eszembe. A nagy célokra úgy függesztheted a tekinteted, mint a tűzön járó az őt váró kitárt karokra, miközben az izzó parázsba lép. Te is mondhatod magadnak: „ nem baj, ha megégek, nem baj, ha félek, nem baj, ha fáj. Az sem baj, ha nem megyek át a tűzön…Csak taníts tűz, taníts engem!”

Ti nem a szappanoperákat vagy a pánikhír-adót nézitek? Tudtok még kitartani? Mertek még álmodni?

Szűcs Ildikó

www.anyaigazdagsag.hu