Maharishi a Védákról és a védikus irodalomról – I. rész

Maharishi a Védákról és a védikus irodalomról – I. rész

Első rész: a négy Véda

Az alábbi cikksorozatban Thomas Egenesnek, a Maharishi Management Egyetem szanszkrit professzorának egyik tanulmányából (The Place of the Veda in the Thought of Maharishi Mahesh Yogi: A Historical and Textual Analysis) közlünk szemelvényeket, melyek kitűnő bevezetést nyújtanak Maharishinek a Védákról és a védikus irodalomról szóló tanításába.

A Védát hagyományosan két részre osztják, srutira és szmitire. A sruti a szanszkrit „sru” igegyökből származik, melynek jelentése hallani, a szmriti pedig a „szmri”, azaz „emlékezni” gyökből. A sruti kinyilatkoztatás, melyet Maharishi az igazság örök megnyilatkozásának nevez. A srutiba tartoznak a szanhiták vagy mantrák, azaz a Rigvéda, a Számavéda, a Jadzsurvéda és az Atharvavéda. A szanhitákat a bráhmanák követik, melyek magukban foglalják az áranjakákat és az upanisadokat.

A szmriti a hagyomány, amelyet Maharishi úgy jellemez, mint olyan megnyilatkozásokat, amelyek annak mechanizmusát tárják fel, hogy miként éljük meg a igazságot a mindennapi életben. A szmriti részeit az upángák, a védángák, az upavédák, a dharma-sásztrák (melyeket sokszor szintén szmritiknek neveznek), az itihásza és a puránák alkotják. A hagyomány világosan leszögezi, hogy mi tartozik a srutiba, a szmritivel kapcsolatban azonban nem mindig egyértelmű, például a puránák néha kimaradnak a szmriti részeinek felsorolásából.

Ezt a felosztást Maharishi a világos megértés érdekében újrarendezte. A Véda és a Védikus irodalom részeit hét csoportba osztotta. A sruti az előbb említett részeket foglalja magában, és Maharishi általában úgy említi őket, hogy „a Véda”. A Véda, mondja Maharishi, „az örök bölcsesség világítótornya, amely az embert a megváltáshoz vezeti és a legvégső beteljesedés elérésére ösztönzi.” A másik hat csoportra Maharishi a „védikus irodalom” kifejezéssel utal. Ezek a fentebb szmritinek nevezett csoportot foglalják magukban (a puránákkal együtt). Míg a Véda nyelve a védikus szanszkrit, a védikus irodalom különféle stílusokban íródott, melyeket együttesen klasszikus szanszkritnak neveznek.

A Véda

Maharishi azt tanítja, hogy a Véda maga a tudat, az „önmagának suttogó egyesített mező.” A Véda nem csak polcon lévő könyvek sora, hanem magában a tudatban létezik. Mint mondja, ha valaki pusztán a könyvek alapján próbálja felfogni a Védát, akkor igyekezete „merő zűrzavar” lesz csupán. A Véda szanhitá és bráhmana részei annak kifejeződései, ami a tudatban létezik. Minél jobban ismeri valaki a tudatot, annál jobban ismeri a Védát. Manu, az emberiség ősi törvényadó bölcse azt mondja, hogy a Véda szvajambhú, azaz önmagától fogva létező tudat. Szájana, a nagy szövegmagyarázó, valamint a Brihadáranjaka és a Mundaka Upanisad szerint a Véda a Brahman lehelete.

Maharishi a Véda két részét emeli ki: a tiszta tudást, amelyet a Véda mantra szakasza fejez ki, valamint a végtelen szervező erőt, amely a bráhmana tudásában nyilvánul meg, ahol a himnuszok az emberi fejlődés számára hasznos cselekvéssé vannak szervezve, olyan cselekvéssé, amely elősegíti a vágyak beteljesedését.

A Véda nitja, azaz „végtelen kontinuum”, továbbá apauruséja, azaz „nem emberi eredetű”, melyet Maharishi úgy is definiál, mint „önmagának elégséges”. Maharishi „önmagának elégséges, örök folytonosságnak” is nevezi a Védát. Az örök azt jelenti, hogy minden helyen és időben igaz. Nem a teremtéssel együtt jön létre, és nem szűnik meg a mindenség feloszlásával. Önmagának elégséges, mivel mindenfajta megismeréstől függetlenül létezik.

Mivel a Véda nitja és apauruséja, Maharishi a Védát azonosnak tekinti a természet törvényeivel, melyek örökkön örökké léteznek, attól függetlenül, hogy az emberek megismerik-e őket. A természet törvényei túl vannak minden jelenségszintű kifejezésen, és ezektől teljes mértékben függetlenek. Maharishi a Védát a teremtés tervrajzának nevezi. A teremtés annak kifejeződése, amely korábban már csíra formájában létezett. Maharishi azt mondja, hogy a Védikus himnuszok olyanok, mint a természettudományok képletei: teljes képet nyújtanak a természeti törvényről, annak különböző értékeiben.

Maharishi azt tanítja, hogy a teljesség (a relatív létezés és az abszolút lét együttese) a tárgya a Véda mantra részének. A bráhmana rész ennek a teljességnek mintegy kommentárja. Mivel a bráhmana rész a Védán belül létezik, Maharishi kijelenti, hogy a Véda kommentárja saját magán belül található. (Ez a gondolat különösen fontos Maharishi számára, és ezt még részletesebben tárgyaljuk a Rigvédával kapcsolatban.) A bráhmanák a mantrák relatív aspektusát bontják ki (az adhibhautika szintet), míg az áranjakák a relatív és az abszolút közötti „rést” (az adhidaivika szintet), az upanisadok pedig a mantrák abszolút aspektusát (az adhjátmika szintet). Maharishi azt tanítja, hogy az upanisadok a Véda azon részei, amelyek magát a tudatot tekintik legfőbb témájuknak.

A Rigvéda

A Rigvéda a Véda legősibb és legfontosabb könyve. Tíz fejezetre oszlik, melyeket mandaláknak neveznek. Mindegyik mandala himnuszokat foglal magában, melyeket szúktáknak neveznek. A himnuszok átlagosan tíz verset (ricsa) tartalmaznak. A Rigvédában 1017 (más számolás szerint 1028) vers és több mint 10000 ricsa található.

Maharishi szerint a védikus irodalom egésze olyan, mint egy kommentár a Rigvédához, a Rigvéda pedig maga is egy kommentár az első szóhoz, az „agnim”-hoz. A Rigvéda így önmagában tartalmazza saját, teremtetlen kommentárját, az Apauruséja Bhásját. A Rigvéda ezekkel a szavakkal kezdődik: „Agnim ílé”, melyeket általában így fordítanak: „Agnit magasztalom”. Maharishi ezt a transzcendenssel való kapcsolat vagy összekapcsolódás aktusaként értelmezi.

A Rigvéda egyik zárógondolata a „szamitih szamáni”, „a kiegyensúlyozottságban lévő közösség”. Maharishi magyarázata szerint a Rigvéda egyetlen egyén transzcendálásával kezdődik, és az egész társadalomnak a harmóniában avagy a megvilágosodásban való megalapozottságával fejeződik be.

A Számavéda

A Számavédát az énekek vagy dalok Védájaként ismerik, mivel a dallam nagy szerepet játszik benne. Maharishi azt mondja, hogy a száma az számja, kiegyensúlyozottság, és a Számavéda éneklése, melyre hagyományosan egy jadnya végén kerül sor, kiegyensúlyozottságot teremt a testben és a lélekben. A Számavéda szöveganyaga főként a Rigvédából származik, a Rigvéda himnuszainak mintegy kétharmada megtalálható a Számavédában, noha más elrendezésben. A Számavéda versei közül mindössze 78 olyan van, amely nem lelhető fel másutt. A Számavéda két részre oszlik, az első rész az árcsika(más néven púrvárcsika vagy cshandó-grantha), a második pedig az uttarárcsika (vagy uttarágrantha).

Maharishi szerint a Számavéda sajátsága és lényege a kifejezésmódjában található. A Számavéda dallama szerves részét képezte annak, ahogyan az ősi bölcsek felfogták. A dallam, a nyújtás, az ismétlés, bizonyos szótagok beillesztése, valamit a szünetek és az egyéb zenei sajátságok különböztetik meg a Számavédát a Rigvédától. Az énekek megalkotására szolgáló útmutatás a gána nevezetű kézikönyvekben található. Maharishi a gráma-géja-gánát „a falu dalának”, az áranja-gánát pedig az „erdő dalának” nevezi. E két gána az emberiség két alapvető hajlamát fejezi ki: a kifelé irányuló, aktív, társas életre hívó késztetést, illetve a befelé forduló, elcsendesedni és visszavonulni vágyó indíttatást. Maharishi szerint e két hajlam – a cselekvés és a nyugalom – található meg az emberi, illetve hasonlóképpen a kozmikus és az atomi viselkedés alapjánál. A gráma-géja-gána és az áranja-gána a Számavéda árcsika részének éneklésére szolgál. (Amikor Maharishi arra kéri a panditokat, hogy a Számavéda lassabb, áranja-gána részét recitálják, lombos ágakkal rakatja tele teremet, hogy az az erdőre emlékeztessen.) Az úha-gána és az úhja-gána szolgál a Számavéda uttarárcsika részének eléneklésére.

Maharishi szerint a Számavéda éneklése a harmónia és a kiegyensúlyozottság hatását teremti meg a hallgatóban. A száman himnuszok a különálló sokaság tapasztalását a harmónia tapasztalásává alakítják át. A Számavéda lágy, kellemes impulzusai elősegítik a megpihenést és az elnyugvást. Ez a hatás a tudat tisztaságával egyre erősebbé válik. Minél tisztább a tudatunk, annál tisztábban vagyunk képesek értékelni a Számavédát. Amilyen tudatszinten vagyunk, jelenti ki Maharishi, az a jelentésszint ugrik be a Számavéda éneklésének hatására. Azt is megemlíti, hogy a Számavédát olyasvalakinek kell énekelnie, aki éber az Önvalóra. Maharishi szerint a Számavéda a Rigvéda teljességében jelen lévő abszolút minőség (risi minőség) további kommentárja.

A Jadzsurvéda

A jadzsusz szó a „felajánl”, „áldoz”, „imád” jelentésű jadzs igegyökből származik. A Jadzsurvéda két szövegváltozata létezik, a Krisna vagy Fekete Jadzsurvéda, illetve a Sukla vagy Fehér Jadzsurvéda. A Krisna Jadzsurvédát Taittiríja Szanhitának is nevezik, a Sukla Jadzsurvédát pedig Vádzsaszanéjí Szanhitának. A Fekete Jadzsurvédát azért hívják feketének vagy sötétnek, mert benne a mantra rész elvegyül a bráhmana versekkel. A Fehér vagy világos Jadzsurvédában a mantra és a bráhmana rész elválik egymástól, így az világosabb vagy tisztább.

A Jadzsurvéda számos himnusza, annak ellenére, hogy prózában íródott, a Rigvéda himnuszainak átvétele. A Jadzsurvédát, az egész Védához hasonlóan apauruséjának és nitjának avagy „önmagának elégséges örök folytonosságnak” tartják. A Jadzsurvédát szintén risik fogták fel, a Fehér Jadzsurvéda látója Jádnyavalkja risi. Hagyományosan a Jadzsurvédát az adhvarjú bráhminok alkalmazták az olyan szertartások során, mint amilyen a telehold vagy az újhold idején végzett áldozat. A Jadzsurvéda mantráknak két fajtája van: azok, amelyeket hangosan mondanak ki (nigada) és azok, amelyeket csendesen ejtenek ki (upánsu).

Maharishi egyik előadásában bővebb magyarázatot is fűzött a Jadzsurvéda egyik verséhez: agna á jahi vítajé grinánó havja dátajé („Jöjj, magasztalt Agni, az ünnepre, az adományok felajánlására.” – Krisna Jadzsurvéda 2.5.73. Rigvéda 6.16.10. Számavéda 1.1.). Ennek során az áldozat kozmikus és pszichológiai értelmezéseit tárja fel: ami megjelenik, az az áldozat céljából jelenik meg, majd tovatűnik. A relatív beletűnik az abszolútba, az abszolút beletűnik a relatívba. Az éber tudatállapot beletűnik az álmodó tudatállapotba, az pedig a mélyalvásba. A dolgoknak az életünkön végigvonuló véges és végtelen folyamatára, valamint a tudatállapotoknak az időben való egymásutániságára utalva Maharishi azt mondja, hogy mindent, amit kapunk, a felajánlás céljából kapjuk. A cselekvés során Önvalónkat a világnak ajánljuk, az elcsendesedés [a meditáció] során pedig a világot ajánljuk fel az Önvalónak.

Maharishi szerint az „áldozat” szónak számtalan jelentése van. A rizs és a ghí felajánlásának folyamata, miközben az áldozó a „szvádhá” („legyen rajta áldás”) formulát mondja, az önátadás folyamatának gyönyörű illusztrációja. Amikor valaki az áldozati szertartás során felajánlást tesz, sokkal többet kap vissza a dévatáktól, akik elégedettek az áldozattal. Ez az áldás lehet láthatatlan (jadnyaszja phalam adrista: „az áldozat gyümölcse nem látható”), ám mégis valós.

Az individualitás felajánlása az egyetemességnek egy olyan gyümölcsöt terem, amely az individualitás szemszögéből nézve a teljes megsemmisülés. Ahogy Maharishi mondja, a növekedés útján az ember individuális léte kioltódik, elveszíti a kunyhót, de elnyeri a palotát – elveszíti az egyéni létezést, ám megkapja a mindent elsöprő éberség láthatatlan gyümölcsét.

A felajánlás mechanizmusa az, hogy bármikor, amikor csak valaki ad, sokkal többet kap vissza, mint amennyit ad. Az amerikai Középnyugat síkságain, Iowa állam „szép mezőin” [szójáték a Maharishi Egyetemnek otthont adó Fairfield város nevével] a gazdák néhány kukoricaszemet adnak a földnek, és ezerszer annyit kapnak vissza, egyenest az ebédlőasztalukra. Amit megtartunk magunknak, az elveszett, ám amit odaadtunk, az örökké hozzánk tartozik. Az idő múlásával elkerülhetetlen, hogy az ember oda ne adja azt, amije van. Minden egyes pillanatot odaadunk, odaadjuk az ébrenlétünk állapotát, odaadjuk a pihenésünk állapotát. Maharishi rámutat arra, hogy ha ezt a folyamatot gyümölcsözővé akarjuk tenni, akkor a felajánlás tudatos folyamatává kell tennünk (havja dátajé). A felajánlás összekapcsolja az abszolútot a relatívval, és ezért tanítja Maharishi, hogy a Jadzsurvéda a Rigvédában jelenlévő „kapcsot”, a dévatá értéket bontja ki.

Mint Maharishi mondja, a fejlődés szakadatlanul zajló folyamata egyfajta kozmikus áldozaton keresztül zajlik. A teremtés minden egyes részecskéjében jelen van a kezdet és a megállás, a jugák, a világkorszakok ciklusaitól kezdve az elemi részecskék kvantált állapotaiig. E hatalmas, állandóan előrehaladó változás mellett csupán egyetlen abszolút létezik, ez az abszolút a benne lévő folytatólagosság. A véges saját létezésének végtelen alapjában halad előre. A relatív létezés állandóan folyik, a felajánlás soha véget nem érő folyamataként, és ami megmarad, az az abszolút. (Ez az értelmezés, melyet Maharishi az „áldozatnak” adott, nem kisebbíti a hagyományos felajánlások értékét. Maharishi támogatja a tradicionális jadnyákat, mint azt később majd tárgyaljuk.)

Az Atharvavéda

Úgy tartják, hogy az Atharvavédát Atharvan és leszármazottai, az Atharvánák látták meg. Hagyományosan az Atharvavédát úgy emlegetik, mint amely számos mágikus formulát taglal, például ráolvasásokat különféle vállalkozások sikere érdekében vagy azért, hogy a száműzött király visszaszerezze trónját, netán olyan célokból, mint hogy valaki egészséges legyen, utódai szülessenek, felülkerekedjen szerelmi riválisain, elűzze a betegséget, gazdagságra tegyen szert és hasonlók. Az Atharvavédának sokszor tartalma folytán nem adnak olyan rangot, mint a Rigvédának vagy a Jadzsurvédának. Néha úgy kezelték, mint a negyedik kasztot, a súdrákat, amelynek tagjait nem tekintették kétszerszületettnek, dvidzsának.

Maharishi úgy tekint az Atharvavédára, mint amely a Rigvédában jelenlévő relatív, azaz cshandasz minőséget bontja ki. Ez egy fontos elvet illusztrál: Maharishi soha nem kicsinyeli le a védikus irodalom egyetlen aspektusát sem, és nem is bonyolódik bele a különböző bölcseleti iskolák olykor apró-cseprő részletekbe menő és heves szópárbajokat szülő disputáiba. Célja az, hogy a transzcendens szempontot tárja fel a védikus irodalom minden egyes aspektusában, illetve megmutassa, hogy ezek látszólagos különbözőségük ellenére egyetlen közös témával rendelkeznek.

(Folytatjuk a A természet hét nyelve második résszel…)

MeditációPortál