Ép testben ép lélek

Habár a HősNők oldala a lelki inspirációkról szól, hadd írjak én most a testünkről is.

Teszem mindezt azért, mert szó szerint a saját bőrömön tapasztalom, hogy nem lehet addig egészséges szellemi és lelki életünk, amíg a testünk nincs rendben.

Persze minden, mindennel összefügg. Mondják, hogy a testi bajainknak is lelki okai vannak és ha így nézzük, akkor valóban a lelki életünkkel kellene kezdeni a rendrakást.

De talán próbáljuk meg komplexen kezelni az egész Ént, testestül-lelkestül.

Egy olyan problémáról szeretnék írni, ami világszerte a nők közel 10 %-át érint, mégsem igazán hallunk róla. Én legalább is nem hallottam róla egészen addig, amíg nálam nem diagnosztizálták.

Olyan könnyen túl tudjuk tenni magunkat az apró tüneteken. Nem vesszük komolyan őket, hiszen nem fáj elviselhetetlenül, nem gátol meg a mindennapi életben. Egyszerűen csak kellemetlen, hogy hullik a hajad, hogy pattanásos a bőröd, hogy hiába minden fogyókúra, nem mennek le a kilók… és persze az örökös fáradtság és levertség is természetes, amilyen stresszes életet élsz.

A tested szól, figyelmeztet, de te elhessegeted a kellemetlen gondolatokat.

Így hát egyre hangosabban kell szólnia. Egyre durvább tüneteket kell produkálnia, mire végre elmész az orvoshoz, aki közli veled, hogy PCO szindrómád van.

A policisztás ovárium szindróma női betegség, bár egyes tünetei férfiaknál is megvannak, csak petefészek híján nekik nehezen lehetne PCO-juk.

A kialakulása az inzulin-háztartás zavarával hozható összefüggésbe, ami aztán mindenféle egyéb hormonális zavart is okoz. Nem szeretném itt részletezni a tüneteket és a kezelési módokat. Akit érdekel, itt sok infót találhat.

Ijesztgetni sem akarok senkit, de érdemes 2 percet rászánni annak a tesztnek a kitöltésére is, ami szintén a pco-szindróma oldalán található.

Amiről igazából írni szeretnék, az egy nagyon személyes titkom. Nem volt egyszerű meghozni a döntést, hogy írjak róla a nagy nyilvánosságnak is. Azért, mert szégyellem. És azért írok róla mégis, mert meg akarok szabadulni a szégyenérzettől és ezektől az önrontó gondolatoktól is.

Nagyon régóta küzdök túlsúllyal. Ismerek mindenféle fogyókúrát, ezerféle elméletet, túl vagyok százféle teán, poron és csodaszeren. És pár napja túl voltam a 100 kilón is.

Hogy nem tudtam lefogyni, nyilván pszichés okai voltak. Voltam pszichológusnál, pszichiáternél, kineziológusnál, ezoterikus természetgyógyásznál, csontkovácsnál, javasasszonynál. Próbáltam a táncterápiát, a jógát, a remeteséget, a biorezonancia-vizsgálatot, a colon hydroterápiát, az akupunktúrát. Depressziós lettem, kóros önértékelési zavarral és tönkrement a házasságom.

És semmi nem volt elég ahhoz, hogy ténylegesen változtatni tudjak. Mindig kívülről vártam a segítséget és nem figyeltem belülre. Én sem vettem igazán komolyan az egyre hangosabb tüneteket.

Aztán végső elkeseredésemben azt gondoltam, hogy úgy látszik, ahhoz, hogy én tényleg képes legyek egy drasztikus életmódváltásra az kell, hogy cukorbeteg legyek. Hogy ne legyen más választásom, mint hogy betartom a diétát és rendszert viszek az életembe.

Nem tudom és nem is akarom kibogarászni, hogy a betegség a gondolataim következménye-e, vagy sem. Hogy én vonzottam-e be saját magamnak, vagy egyszerűen tényleg csak arról van szó, hogy egy örökletes problémát elhanyagoltam és mostanra jutottam olyan súlyos állapotba, hogy fény derült rá. Nem tudom, de nem akarok még gondolatban sem ezzel foglalkozni. Nem akarom beteg embernek látni saját magamat. Arról meg aztán végképp hallani sem akarok, hogy hormonkészítményeket kelljen szednem életem végéig.

Hiszek abban, hogy a testem képes kijavítani a kisebb-nagyobb hibákat és tud egészségesen működni, ha megadom neki azt, amire ehhez szüksége van: az egészséges környezetet, teljes értékű táplálékot, tiszta vizet és tiszta gondolatokat.

Kedves többgyermekes, dolgozó, háztartást vezető, folyton pörgő nőtársaim!

Szánjatok magatokra egy kis időt! Mondjuk évente egy hetet.

Mikor elmentek valahova egyedül. Ahol csend van, nincs internet, TV, mobiltelefon, nincs munka és család. Amikor csak saját magaddal vagy együtt és végre egy kicsit odafigyelsz arra, hogy mit kiabál kétségbeesve Neked Te.