Lehet, hogy eltört

Ez most az a cikk, amit legszívesebben úgy kezdenék, hogy „egy ismerősömmel történt, hogy…”, de velem történt. Ez az én valóságom része. Sose gondoltam, hogy bő fél év leforgása alatt ennyi minden történhet egy emberrel/ben.

A Hősnők-ön az első cikkem arról szólt, hogy milyen izgalmas volt a „halálugrás” az ismeretlenbe, a vállalkozásba. Utána jöttek magaslatok, és nagyon mély hullámvölgyek is. Rita egyik írásában olvastam, hogy intenzívnek nevezte az életük egy hasonló szakaszát. Ez a találó szó a szeptember óta bennem és körülöttem történő folyamatra. Intenzív! Nem tudom, hogy az a tény, hogy számomra ez az életforma ismeretlen, negatív vagy pozitív jelentéssel bír.

Előttem nem állt semmilyen vállalkozói példa a szűk családban, vagy olyan ismerősök között, akiket példaként tudnék emlegetni. Ez egyrészről nehézség, mert bekerültem a mély vízbe, és még csak el se leshettem senkitől, hogy hogyan kell úszni. De úgy kell nekem, mert senki nem lökött, én ugrottam magamtól! 😀 Most kezdek rájönni, hogy nagyon sokat kell még tanulni. Az, hogy a kezdeteknél sokan ámultak a vakmerőségemen, nem azt jelenti, hogy mindent tudok, sőt! Kellenek a vállalkozási ismeretek, a jó könyvelő, és a többi prózai dolog, ami segít működtetni a nagyszerű ötletet.

A példa hiánya másrészről áldás is, mert nem örököltem sémákat. Nem volt belém verve a szülőktől örökölt üzleti minta minden átka, a sok „hogyan kell csinálni”, ami mostanra már valószínűleg működésképtelenné vált. Szabad vagyok attól, hogy mindenáron minden vevőt meg akarjak tartani pl. Vagy attól, hogy a nyomtatott sajtóban akarjak hirdetni, vagy szórólapozni, mert 20 éve még az működött. Nem félek használni az internetet, e-mailt, közösségi médiát, mert én már egy másik generáció tagja vagyok. Én a web 2,0-ban született vállalkozó vagyok.

Azt tudtam jól, hogy a környezetemben nem mindenki ért egyet velem a pénzkeresés módjával kapcsolatban. Azt is nagyon jól tudtam, hogy egyszer még megkapom a magamét valakitől. Azt is tudtam, hogy lesznek olyanok is, akik akár a legnagyobb jó szándékkal, de vissza fognak húzni. Amiatt gondolom ezeket, mert a családunk nagyon egy „havi fix”-es család, és nincs is ezzel gond, mert mindenki így találta meg a számítását generációk óta. Senkinek nem volt igénye vagy szüksége arra, hogy valami másba kezdjen bele, evidens, hogy a vélemények egy idő után ütköznek. De Verácska, aki már bölcsis korában a többi gyereket etette, az igazgatónőt meg visszaküldte a helyére; 11 évesen pedig felvilágosította a tornatanárt, hogy a kollektív büntetést már a katonaságban sem engedélyezik…neki nem volt elég a havi fix!

Azt viszont álmomban sem gondoltam, hogy ilyen közelről kapom majd. Először azt sem tudtam, hogy mi történik, még válaszolni sem tudtam, fel se fogtam a beszélgetés lényegét. Csak kapkodtam a fejem! Mi? Miért? Miről van szó? Idő szűkében a beszélgetés rövid lett, én meg olyan lettem, mint egy holdkóros. Ezernyi kérdés kavargott bennem.

Tényleg ennyire hülye vagyok?
Tényleg ennyire rosszul csinálom?
Tényleg ennyire félreértettem, félreismertem saját magamat?
Tényleg dobhatom kukába az értékrendemet, és mindent, amit eddig helyesnek és jónak gondoltam?

Azt hiszem, hogy ha nem lett volna ilyen közeli a pofon, megrázom magam, és megyek tovább. Így viszont napokig kétségbeesetten kerestem valakit, akárkit, aki csak annyit mond: „Vera, minden rendben lesz.” Amikor higgadtan újra beszéltünk, akkorra visszazökkentem az eredeti alapállásba. Megcsinálom és kész. A visszafelé nem opció. Gondolkodom, tervezek és megvalósítom.

De most „egyedül” maradtam. Ez most az én valóságom része. Ez a szám jutott eszembe.

Lehet, hogy eltört. Lehet, hogy valahol elszakadt. De van néhány olyan sérülés, amit nem kell megragassz!

Apropó, kell valakinek egy fél üzletrész? 😀 😀