erdélyi Botond

A semmiből jött, céges csapatépítés volt az indíték, nagyon-nagyon vártuk, Botond sem készült még így soha semmire, majdnem kihagytuk, iszonyúan elfáradtunk, de kiszakadtunk, töltődtünk, jó volt. Székelyföldön jártunk.

Ami nem volt jó:

a láz, ami indulás előtt egy nappal felütötte fejét Botond testében
a láz, ami érkezés után egy nappal felütötte fejét az én testemben
a 250 zsebkendő, és a megközelítőleg 1000 sírós-ordítós orrfújás, orrvérzés, áttüsszögött-köhögött éjszakák, betegen átszenvedett autóutak, rosszullétekből fakadó hisztik, türelmetlenségek, hogy a betegségek miatt igazán sok mindent nem tudtam felhőtlenül élvezni
a rettenetes fülfájós landolás hazafelé
hogy nem láttunk se medvét, se farkas, se hiúzt (az autóból)
a sok „Ááááá, folyik, áááá folyik” és hasonló fejemet-a-falba-verős hisztik
hogy szinte alig fotóztam tájat, embereket, házakat, erdélyi motívumokat
sokat autóztunk, keveset sétáltunk, kevés volt a nyugalmas szabadon tengő-lengő idő
hogy a sírnivalóan meseszép négy leveses-müzlis tálkámból, amit Korondon vettem, egy összetört, egy lepattogzott
hogy semmi pihenőidőm nem volt, Botond négy napból egyszer aludt napközben, abban sem volt sok köszönet
hogy a betegség miatt nem tudtam egyszer sem sörözni, cigizni, lazulni, ahogy terveztem
Botond nem evett főtt ételt (és másmilyet sem sokat) az öt nap alatt
hogy én viszont híztam kb. öt kilót

Ami jó volt:

a zökkenőmentes becsekkolás, repülés, Botondnak fel sem tűnt szinte a repülés, mire a Smarties végére ért, már le is szálltunk, hős volt és megjegyzem én is, mert régebben rettegtem a repüléstől, most csak a felszállásnál éreztem fojtogató pánikot, hazafele pedig még széllökések is voltak, mégsem féltem
vendéglátóink fantasztikus csorba levese (életem legjobb levese), áfonya- és málnalekvárja, az isteni reggeli rántották és minden egyéb finomság, amit elénk tettek
Botond két egész napot pelenka nélkül volt, pisilt állva kertben (tiszta pisi lett a gatyája), pisilt egy sóbarlang wc-jében és a szálláson is többször
hogy nem láttunk se medvét, se farkas, se hiúzt (sétálás vagy erdőben pisilés közben)
Botond egy szó nélkül elaludt egy teljesen idegen óvoda egyik csoportszobájában a gyerekekkel, úgy, hogy én közben lementem ebédelni, nem is maradtam ott vele, büszkeségem volt, az egész ovi a csodájára járt
megtartottam életem első „szakmai” beszélgetését, csoportját, nem mondom, hogy nagyon sok értelmeset előadtam, de egy jó kis játékot kitaláltam, és egész értelmesen társalogtunk a csoporttal
a panzió, ahol megszálltunk, a pihepuha ágy, a szuper matrac, az isteni takaró
A Békás-szoros, ahol bár Botond mélyponton volt, de brutálisan misztikus, izgalmas, kicsit nyomasztó, terápiás jellegű egy hely…
Meghaladni önmagam és Erdélybe utazni, sőt ott megnyugodni és megérezni, hogy ez is valaminek a kezdete
a sírnivalóan meseszép korondi leveses-müzlis tálkámból itthon salátát enni
hogy Bob simán kibírta déli alvások nélkül
Botonddal rengeteget bújni, ölemben utazott sokat, cicáskodott, édelgett
jó volt vele egy szobában aludni, intim és békés volt, meg olyan „felnőttes” volt vele „kettesben” nyaralni
az előrejelzések ellenére isteni időnk volt, hatalmas mázli
Botond önmagához képest sokat bandázott a gyerekekkel, egész nyitott volt, megosztotta a játékait, tudott cserélni, nem hajtott el mindenkit maga körül
Minden este kapott az ágyába a panziólánytól frissen fejt tehéntejet, imádta, itta literszám
Botondot mindenki imádta, két lány sokat is foglalkozott vele, nagy dumákat nyomott, sokat röhögtünk rajta, de sajnos sok aranyköpése elveszett, csak párat jegyeztem meg, azok sem a legjobbak

Megérkezünk Erdélybe, kiszállunk a repülőből, ott rohangál a repülőgép mellett:
– Na, hol az Erdély??
Legalább tizenötször megkérdezte az elmúlt öt napban, hogy:
– Na, mit szólsz, hogy nem Magyarországon vagyunk, Mam?

Egyik este nekem:
– Na, gyere ide Tündikém!
– Tündikém??
– Igen, te vagy az én Tündérem!

Ki akarom venni a kádból, szól, hogy még nem mostunk fogat, erre én a homlokomra csapok, mire ő:
– Te ilyen hülye ember vagy?

Egyik este már ágyban volt, nem vacsorázott, és kitalálta, hogy mégis kér kuglófot. Lementem érte az étkezőbe, mire felértem, aludt. Becsomagoltam a szalvétába, odatettem az éjjeli szekrényére. Hajnal 6-kor:
– Na, mi lesz a kalácsommal?
Beleharapott, visszacsomagolta, és aludtunk még egy kicsit.

Másik este szintén nem vacsorázott, közölte, hogy ő bizony felmegy a szobájába, mondtam, hogy rendben, de én meg bizony befejezem a vacsorámat. Szép nyugodtam megvacsoráztam, felmentem (kb. húsz perce volt fenn), cipőjét, kabátját levetve ül betakarózva az ágyában, olvas.

Majd elvigyorodik:
– Mam. Történt egy kis baj. Nézd csak a labellót!
A tégely csupa zsír kívül, miszlikekre szétmarcangolva-tördelve, kívül-belül vérfürdő.

A kürtőskalácsot kürtikének becézte, engem Mamikának, önmagát Bobcinak.

Ma a reptéren:
– Na, hol van a Papám? Mam, siess, nehogy lekéssük a Papámat!

Itthon, este:
– Mam, te vagy a legjószívűbb ember a világon!