Misimókus vándorúton

Nem szeretem a száraz élménybeszámolókat sem írni, sem olvasni, de erről röviden (haha) szeretnék megemlékezni.

Szombaton nagyszüleimnél tengődtünk, és valahogy szóba került, hogy nagypapámnak másnap délelőtt előadása van, a Misi Mókus vándorúton-t játsszák. Egyszerre csillant fel a szemünk nagypapámmal és gondoltunk ugyanarra: megpróbáljuk-e Botonddal megnézni? Elkezdtem a szokásos pro és kontra játékomat, de gyorsan le is állítottam, és úgy döntöttem: lesz, ami lesz, elmegyünk. Ilyen helyzetekben én mindig hosszasan stresszelem magam, különféle forgatókönyveket lejátszva magamban, és hergelem magam, hogy miért is döntöttem rosszul, de ezúttal valahogy kizártam a fejemből az ellenérveket, és egyszer csak másnap lett, Győzőnek máshol volt dolga, így itthon készülődtünk kettesben, jól összevesztünk, mert nem akart elindulni (szokás szerint), húzta az időt, nehezítette a dolgomat, késésben voltunk, a végén nagyon kiabáltam vele, rémes volt, de valahogy csak elindultunk. Eltekertünk bicóval a Mexikói útig (eredetileg végig azzal mentünk volna, de annyira késésben voltunk, hogy B terv kellett), ott Kisföldalattira pattantunk, és pont időben megérkeztünk a Bábszínházba. Eredetileg a szünetre terveztem perecezést, de isteni, hogy az előadás előtt vettünk mégis (nem az én ötletem volt), mert így azzal nagyjából lekötötte magát, illetve én őt a kritikus helyzetekben. Első számú parám az volt, hogy a nézőtér besötétítése ellen is tiltakozni fog, de szerencsére nem zavarta, sőt. Ott ült mellettem a magasított széken, a fehér ingében és bordó mellényében, pipiskedett és nyújtogatta a kis fejét, hogy lássa az éppen zajló jelenetet, közben egyik kezében szorongatta a pumáját, a másikkal a perecet adagolta magának. Meglepő módon lekötötte az előadás, teljesen képben volt, hogy mi történik, némi komemntárt fűztem ugyan az eseményekhez, de abszolút követte a mesét. Előző nap nagypapám részletesen felsorolta, hogy milyen állatok lesznek a darabban, így folyton azokat várta, illetve dokumentálta őket. Egyszer nagyon megijedt és hangos sírásba kezdett: amikor színre lépett a krokodil, és fogait csattogtatva fenyegette Misi Mókust. Nagyon megijedt és félt, de szerencsére abbahagyta viszonylag hamar, nem szerettem volna vert seregként kimenni vele az előadás közepén. Az első felvonás kicsit hosszú volt, minden gyerek zizgett már, hatalmas volt az alapzaj, Bobek is nehezen bírt már magával, olyan perc is volt, mikor háttal a színpadnak állt (!) a székén. Szünetben bementünk nagypapámhoz (ott kukucskált a résnyire nyitott ajtónál, várt minket), megnéztük – de csak úgy szőrmentén – a bábokat, a krokodilt is, aztán felmentünk a büfébe Tejszeletet enni. Itt volt egy kis megtorpanás, mert Botond nem akart visszamenni a második felvonásra, de nagypapám beharangozta, hogy milyen állatok lesznek még, és még a perecből is volt, hát újra elfoglaltuk a helyünket. Nagyon édes volt egyébként végig, olyan nagyfiús volt, eléggé figyelte az előadást, a történetet tökre értette, sokszor az ölembe ült, vagy hozzám bújt, fejünket összedugva ültünk a bábszínház bordó bársonyos ülésein, ahol egykor én is gyerekként pipiskedtem, miközben nagypapám hangját hallottuk és játékát láttuk, hhhhh, idilli volt nagyon. Büszkeség, béke és melegség volt bennem. A csúcs pedig az volt, mikor az előadás végén előbújtak a színészek és Botond meglátta nagypapámat! Majd’ kiugrott a bőréből, pedig azt hittem nem különösebben fogja meghatni, de tapsolt extázisban, csillogott a szeme és viháncolt, hogy „Ott van Öcsi!”. Szóval nagyon kerek volt az egész program. Utána még egy büfézés, még egy tejszelet, a darab betétdala azóta is hatalmas sláger nálunk, isteni délelőttünk volt! Botond pedig megnézte és élvezte élete első komoly, nagy bábszínházi előadását! Fotózni nem lehetett sajnos.