El Camino

Másnap Selmecbánya bejárása, minden addiginál több nyakbancipelés, régi épületek, béna boltok, saját magának vásárolt szavannai állatos színező, nagy séta, jó idő, nyugalom és béke, lassan felszolgált ebéd a tóparton: tűrhető, de porból készült bryndzové halusky és pocsék pörkölt, cserébe viszont atomcuki játszótér és gigantikus kavicsdobálás, színezés otthon, alvás, felnőtteknek olvasás-napozás-szunyókálás megintcsak, töltődés ezerrel, délután viszonylagos semmittevés, chill out a házban-kertben, kora este felsőtavazás, hat kör futás, tóparton pihegés, kavicsozás, beszélgetés. Későn kelés, selmeci végre igazán tökös és olcsó ebéd (savanyú póréhagymaleves és knédlis-káposztás hús), játszóterezés, alvás, szokásos pihi, majd délután az első kirándulás, kisebb-nagyobb hisztikkel tarkítva, egy kisebb esés, vadállat para az erdőben, gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájak, rengeteg nyakban-és hátoncipelés, minimális saját lábon járás, hegytetőn alma-sajt uzsonna, virágok, szöcskék, dongók, színek és illatok garmada, a túra végén jól megérdemelt láblógatás a tóban, óriásalvás. Szombaton délelőtt otthoni pihi-olvasás-állatos játékok, házigazdáink várása, örömteli találkozás, kutyával való barátkozás, készülődés, mennyei közös ebéd, balhés kuglóf elfogyasztás, rápihenés a délutáni – második – kirándulásunkra, ezúttal ötösben, kevesebb hisztivel és még kevesebb saját lábon járással, Milosnál való sörözéssel, törpézéssel, csalánba nyúlással, nagyon jó kis beszélgetésekkel, múltidézéssel, merengéssel, pazar kőrözöttes vacsorával és esti sztorizással zárva a napot. Az utolsó napunk délelőttjén még volt egy pöpec kis vízibicózás, hópárducfürdetéssel, egy kecsege-kifogás végigkísérésével, még több kavicsdobálással, patakban elcsúszással, aztán búcsúebéd, búcsúkávézás, búcsúbeszélgetések, meghívások és tervek a jövőre nézve. Sima hazaút a régi úton, sok alvással az ülésben utazó fiúcska részéről és sok olvasással, merengéssel és számvetéssel az én részemről. Kerek, életszerű és töltődős volt nagyon. Jobban nem is sikerülhetett volna.
Három és fél hetünk van most nyugalomban, hogy összeszedjük és felszívjuk magunkat.  Ennyi időnk van magunknak, magunkban. Ennyi idő van Botond gyerekkorából. Utána  megint útrakelünk. Hosszú és nehéz útra készülünk ismét, csak ezúttal nem utazunk sehova. Maradunk a helyünkön, mégis kimozdulunk onnan, ahol most vagyunk, ráadásul nem is egy irányból közelítjük meg a közös célt, hanem  éppenhogy távolodnunk kell egymástól, megtapasztalva, milyen egymás nélkül, tudunk-e bízni egymásban és milyen az egymásra-találás, megtaláljuk-e egymást és azt ahova elindultunk és célul magunknak kitűztünk. Bizakodó vagyok, de izgulok.