Félsz az elvárásoktól?

Félni nagyon tudunk: az ismeretlentől, az újtól, a szembesüléstől, a tisztánlátástól, és íme a legújabb: az elvárásoktól is.Nem vitatom senki félelemhez való jogát, de azért különböztessük már meg a megalapozott félelmet, az irracionálistól!

A félelem azért káros, mert megzavarja a döntésképességünket, azt a kicsinyke, racionális gondolkodásmódunkat is összekuszálja, és teljesen illogikus cselekedetekre sarkall minket, akár még életveszélyes szituációkba is! Például ezért kell megtanítanunk a kisgyerekeknek, hogy félelmet keltő helyzetekben nem szabad becsukni a szemünket és azt hinni, hogy ott sem vagyunk, hanem menekülni kell, elfutni, segítséget hívni. Persze ezek mindig speciális esetek, ez most nem biztonságtechnikai tanácsadás akar lenni, csak a példa kedvéért hoztam fel ezt.

A félelem megbénít, leblokkol, akkor is, ha nem a testi egészségünk van veszélyben, hanem például az önbecsülésünk.

Tipikus megnyilvánulási formája ennek az elvárásoktól való félelem.

Ugyanakkor az elvárásoktól azért butaság – igen, az! – félni, mert egyáltalán tudatában vagyunk annak, hogy mik az elvárások? Ki várja el? Mit? Milyen mértékben? Mik a mérőszámok? Mik a határidők?

Nem lehetséges, hogy azok a félelmetes elvárások csak bennünk léteznek, a képzeletünkben?

Van egy ismerősöm – hölgy – akár hova megy, tökéletesen akar kinézni, mert úgy érzi – és mondja is! -, hogy mindenki őt figyeli.

– Láttad, hogy megbámult? – kérdi.

Én azt láttam, hogy az illető pont a másik irányba nézett, a hölgyre rá sem nézett!

– Mindenki engem néz! – gondolja ő.

Ezzel szemben a helyzet az, hogy senki nem nézi, rá sem pillantanak, legalábbis nem többet és nem alaposabban, mint bárkire pillantunk, aki szembe jön az utcán.

Másik ismerősöm – férfi -, visszanézve a saját magáról készült videókat, úgy véli, hogy biztos nevetségessé tette magát, mert annyira összeszedetlenül, makogva, „ööö”-zve beszélt. Én meg úgy láttam a videókon, hogy úgy beszél, mintha könyvből olvasná, sehol egy „ööö”, sehol egy elkalandozott mondatrész, sehol egy apró pici hiba…

Képesek vagyunk azt érzékelni, ami nincs, de képesek vagyunk azt látni, és hallani, ami nem is létezik! Az agyunk sokkal többre képes, mint gondolnánk, és ne csak azt hidd, hogy jobbra képes, mint gondolnánk, hanem rosszabbra is!

Láttat, éreztet velünk olyan dolgokat, amik egyáltalán nem léteznek, és elhiteti velünk azt, hogy rosszabbul teljesítünk, mint az elvárt.

Az első és legfontosabb, amit tudnod kell: jórészt senki nem vár tőlünk semmit. Mindenki magával van elfoglalva. Az elvárások mások irányába azért keletkeznek a többség fejében, hogy önmagukat el tudják helyezni egy olyan képzeletbeli pozícióba, ami megfelel az önmagukról alkotott képnek, vagyis, hogy ő maga jobb, mint mások. Ezek az elvárások is teljességgel falsak. Tipikusan a „más szemében a szálkát is, saját szemében a gerendát sem” elv.

Amit meg magunk felé támasztunk, az puszta képzelődés. Elvárás az, ami le van írva, és egészen pontosan meg van határozva, definiálva van, minden félreérthető pontja ki van részletezve. Ilyenek a szerződések.

Minden más, ami nincs ennyire részletesen megbeszélve – akár csak szóban is -, az nem létezik.

Persze, tudom, hogy ez hihetetlen, de például ezért nem szoktak működni bizonyos kapcsolatok: mindkét fél elképzel valamit, amit szeretne, és elképzeli azt is, amit a másik szeretne. De, hogy ezek egyáltalán nem passzolnak egymáshoz, arra leteszem a nagyesküt!

Nem akarom ezt olyan hosszú lére ereszteni, mint tudnám, de van néhány lényeges dolog, amit mindenképp fontosnak tartok.

Az elvárásoknak azért nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani, mert minden, amit csinálsz, illetve bármi amit csinálsz, bármi, amibe belefogsz, csak jót hozhat számodra!

Épp erről beszélgettünk Hantos Gyöngyivel egyik este Skype-on, amikor részletesen megbeszéltük az előadását.

Jaj, hát nem is mondtam még?

A tréningen Gyöngyi fogja előadni a HősNők 25 legfontosabb teendőjéről szóló prezentációt. Nem kérte, kapta!

Jött egy szikra, hogy nagyon illene a HősNők szellemiségéhez az, hogy ha nem én adnám ezt elő, hanem Gyöngyi, és ezt a jelenlévők majd át is fogják érezni, hogy miért kellett ennek így lennie, most előre nem akarom lelőni a poént.

De gondolj bele, Gyöngyi kapott egy olyan feladatot, amiben nem rutinos, ami nem az ő témája szorosan, és ráadásul olyan területe az életnek, amitől mindenki borzad, annyira félelmetes: nyilvánosan előadni.

Gyöngyi viszont azt mondta a beszélgetés során, hogy tulajdonképpen bármi lesz is, ő csak jól járhat. Mert nem csak a végeredmény a fontos, hanem az addig elvezető út is. Az, hogy Gyöngyinek ajánlottam fel ezt az előadást, az már az út része, a megvalósítás pedig egy célba érkezés lesz.

Még a legrosszabb dolgokban – legrosszabbnak, legfélelmetesebbnek látszó dolgokban – is ott van a jó lehetősége, ígérete, csak meg kell látni. Persze, meglátni, észrevenni a legnehezebb, mert mi nők, hajlamosak vagyunk csak a rosszat meglátni, mert ami nem jó, az csak rossz lehet…

Nem hiszed, hogy ilyenek vagyunk? Rengeteg lány kisbabán próbálták ki azt a játékos kísérletet, hogy hogyan reagálnak a különböző arckifejezések láttán. Az még stimmel, hogy a vidám arcra visszamosolyognak, a szomorú arcra szomorúan néznek, a mérges arctól pedig vagy megijednek, vagy visszanéznek szintén mérgesen.

A döbbenetet az hozta, amikor faarccal néztek a kislányokra. Tehát kifejezéstelen, semmitmondó arccal. A kislányok nyugtalanok lettek, és aggódni kezdte, azt hitték, valami baj van, és megpróbálták jobb kedvre, mosolyra deríteni az arcokat, szinte kivétel nélkül!

Ez a kísérlet az érzelmek értelmezéséről szólt, és nyilván nem lehet összekeverni egy arckifejezést egy kihívással.

De gondolom, végigfutott már néhány gondolat az agyadon, és tudod miről beszélek. Nem szabad a rosszra koncentrálni, a kevésbé jóban is a rosszat látni, tessék tudomásul venni, hogy minden csak jó lehet. Ahogy azt Gyöngyi mondta, nagyon okosan. Köszi Gyöngyi!

Az elvárások is jót hozhatnak (ha már nem tudsz tőlük megszabadulni egy csapásra): a képzeltek és az igaziak is.

Egy másik kísérletben felnőtt emberekkel beszélgettek a félelmeikről, teszteket töltettek ki velük, meg osztályozni kellett a félelmük fokát, bizonyos szituációkban. A kísérlet legfontosabb üzenete az lett, hogy a félelmek 2 %-a volt valós. 98%-a soha be nem következő dolgoktól való félelem.

Mondok egy példát: félsz a madárpóktól? Fujj, borzasztó szőrös, óriási csáprágók, undorítóóó!

Na, mikor szoktál vele találkozni? Soha! Akkor miért is félsz tőle?

A félelem azért „találódott fel” a szervezetünkben, hogy a félelmetes szituációkra testi választ tudjunk gyorsan adni, vagyis el tudjunk menekülni. Most egy madárpóktól mikor kell menekülnöd? (A madárpók csak példa természetesen.) Soha.

Ráadásul sokkal inkább félünk valami olyantól, aminek a bekövetkezési esélye minimális, és helyette NEM félünk olyantól, ami bármikor bekövetkezhet! Nem szabad a negatív érzéseinkre hagyatkozni, mert felesleges energiapocsékolás!

Ha az elvárásoktól félsz, bármilyenek legyenek is azok, olyan valamire „gyúrsz lelkileg”, ami elől nem lehet sima elfutással elmenekülni. Erre fölösleges stresszhormonokat termelni, gyomorbajt, kézremegést „alapozni”!

Viszont, ha olyan az elvárás, ami most még félelmetes számodra, de egy kis készüléssel, utánaolvasással, tréningezéssel rá tudsz készülni (bármi legyen is az), akkor ugye megteszed? Ugye készülsz egy kicsit? Beleteszed amit tudsz?

Ezzel oldod a félelmedet, sőt, a következő lehetőséget már kimondottan várni fogod!

Igen, így születnek a nagy dolgok: lehet, hogy félelemmel indítva, de végül magabiztossággal folytatva.

Ne félj az elvárásoktól, mert a többségük csak a fejedben létezik, az igazi elvárások meg a fejlődésedet szolgálják. Szeresd őket!

Téged milyen elvárások nyomasztanak?