Csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké

9-10 éve lehet, hogy először olvastam ezt a mondatot St.Exupery-től, de azóta többször is, újra és újra megtaláltuk egymást. Ha magamról kellett írni valami frappáns mottót, hát ezt adtam meg. De írtam én ezt pályázatba, idéztem cikkben, tettem ki honlapra…

Pár napja viszont egy olyan mondatot vágtak hozzám, amivel valahol pont ezt az Igazságot törték volna össze bennem. Már, ha hagyom. Én persze összetörtem, szétestem, elveszítettem a fejemet, üvöltöttem, mint egy állat, remegett kezem-lábam… A nővéremnek pedig, aki azt a bizonyos mondatot mondta, valószínűleg fogalma sincs, hogy mit indított el bennem, amikor azt mondta, hogy

AZ EMBEREKBEN NEM LEHET MEGBÍZNI!

A részletek talán nem fontosak. Elég lesz annyi, hogy tipikus esete zajlott le annak, amit a nyuszik és agresszív kismalacok viszonyával kapcsolatban egy kommentben írtam: amikor a segítő családtagjainknak még hálásnak is kellene lennünk, hiszen ők csak jót akarnak nekünk. Hoztam egy döntést, amit közeli hozzátartozóim felelőtlennek és végletesen elhibázottnak tartottak és minden áron meg akartak engem védeni attól, hogy belezuhanjak a szakadékba. Szerintem én megszereztem a számomra szükséges információkat, kellőképpen mérlegeltem a kockázatokat és … megbíztam az emberekben. Amiről, mint kiderült LEHETETLENSÉG!

Csakhogy ez a mondat számomra két dolgot tett napnál is világosabbá.

Az egyik, hogy BENNEM nem lehet megbízni. Mert én csak egy felelőtlen gyerek vagyok, aki nem képes megfontolt döntéseket hozni, akit emiatt folyamatosan kontrollálni és irányítani kell. Igen, azt hiszem, nyugodtan letagadhatok harmincegynéhány évet a koromból.

Már csak azért is, mert minden, amit az utóbbi harmincegynéhány évben tettem, választottam, ahogy döntöttem – semmis. Mert számomra ezt jelentette másodsorban az a bizonyos mondat.

Persze lehet erre azt mondani, hogy túllihegem én ezt, hogy túl érzékeny vagyok és egyáltalán nem is így gondoltam…

Csakhogy nekem semmim sincs ezen a világon, az emberi kapcsolataimon kívül.

A családomon, a gyerekeimen kívül.

A férjemen kívül, akit még akkor is tisztelek, ha már rég nem tudjuk szeretni egymást és ha olyan balgák és esetlenek – vagy esendőek? – voltunk is, hogy tönkretettük a közös életünket.

A barátaimon kívül, akiktől annyi megértést és elfogadást kaptam, hogy száz évig is kihúzom velük.

A kollégáimon kívül, akik miatt elvégzem azt a nemszeretem munkát is, ami csak púp a hátamon.

Azokon a bloggereken, fórumozókon kívül, akikkel talán csak egy-egy kósza mondatot váltottunk, de talán éppen AZ a mondat vitt tovább valamerre, valaki máshoz, egy új emberi kapcsolathoz.

Azokon a tapasztalt és bölcs embereken kívül, akikkel sosem beszélgettem, csak hallgattam az előadásikat, olvastam a könyveiket, élveztem a zenéjüket, alkotásaikat.

Azokon az embereken kívül, akikkel ugyanabban a folyóban eveztünk, ugyanazokat az ösvényeket tapostuk, ugyanazokon a vicceken nevettünk, ugyanattól a széltől fáztunk és ugyanaz a nap melegített bennünket.

A bizalom és a biztonság összetartozik. Nem érzem magam biztonságban egy kapcsolatban, ha nincs meg a teljes bizalom és nem leszek képes bízni a másikban, ha nem érzem magam biztonságban mellette. Nem tudom, hogy mi van előbb, melyik a tyúk és melyik a tojás? Én csak azt érzem, hogy ez így van.

Nem akarok olyan világban élni, ahol nem lehet megbízni az emberekben.

Nem akarok olyan embereket magam körül, akik nem képesek bízni.

Igenis, fényűző életet akarok élni!

Akkor is, ha ez azzal jár, hogy naiv idealistának tartanak. Akkor is, ha lesznek olyanok, akik kihasználnak, cserben hagynak, csalódást okoznak. Ők is az én emberi kapcsolataim.

És ahogy nem veheti el senki tőlem a könyveket, a verseket, amiket elolvastam, a zenéket, amiket meghallgattam, a képeket, amiket láttam, az utakat, amiket bejártam, a táncokat, amiket eltáncoltam, az érzéseket melyeket átéreztem, ugyanúgy nem veheti el senki tőlem a bizalmamat sem az emberekben.

Köszönöm, hogy ezt most kiírhattam magamból.