A fátyolos női identitás

Barátnőm reflexológusnak tanul, s nekem is jutott többek között abból a lehetőségből, hogy gyakorol rajtam. Szeretem, ahogy a talpamon keresztül minden szervem megszólítódik, törődést kap. Kellemesen ellazít és minden alkalommal valami fontos gondolat talál meg a masszírozás közben.

Ha női lábat masszíroz, és minden jó talpszinten az egészséget illetően, azért a női szerveknél akkor is talál érzékeny pontokat. Ennek kapcsán kezdtünk el vele beszélgetni arról, hogy a nők túlnyomó többsége nem érzi/tartja magát igazán értékesnek, szépnek, szerethetőnek, nőnek. Elindult bennem a gondolatlavina. Visszakúsztam életem fonalán olyan messzire, amíg csak emlékezni tudtam.

Gyerekként mennyire voltam lányos? Voltak babáim, felvettem édesanyám tűsarkúját, nővéremmel kisminkeltük magunkat, toltam a babakocsit. A játszótéren együtt bandáztunk fiúkkal, lányokkal vegyesen, szerepjátékokat játszottunk. Egyértelmű volt, a lányok az anyák, a feleségek, bent vannak a házban: főznek, takarítanak, a fiúk meg férjként dolgozni mennek, ha baj van, védelmeznek. Eddig rendben is vagyunk.

Talán az óvodában történt először meg velem, hogy nem mertem sírni fájdalmamban. Az egyik fiú – a játék hevében – kitépett egy tincset a hajamból. Bár nagyon fájt, de akkor éreztem, hogy nem sírhatok. Mert kinevetnek, megvetnek, lenéznek érte. Azt hiszem ez az első, a legrégebbi emlék az érzelmeim eltitkolását illetően.

A következő releváns időszak az általános iskola felső tagozatában található. Mivel későn érő típus voltam, sokszor lettem a tréfálkozások célpontja.  Ezért egyre nehezebben tudtam elhinni, hogy valaki olyannak szerethet, amilyen vagyok, esetleg komolyan mondja, amit mond és nem csak ugratni akar. Arra emlékszem, hogy már akkor idősebbnek akartam látszani, nőiesebb akartam lenni, csak azért, hogy komolyan vegyenek.

Aztán egyszer fordult a világ, egy szerelem előcsalogatta a bennem élő nagylányt, a nőt.  Szépen lassan elkezdtem ezt az adottságot használni, kihasználni.  Minden szép szó és tett ellenére azonban a bizalmatlanság, bizonytalanság megmaradt. Pontosabban, csak akkor éreztem magam szerethetőnek, jó nőnek, ha volt, aki rajongjon értem.

Hosszú utat bejárva most már tudom, hogy nem a férfiak miatt akarok jó nő lenni, sokkal inkább magam miatt és hogy a gyermekeimnek jó minta legyek.

Lányos anyaként arra törekszem, hogy a nőkre jellemző téves önértékelés, eltorzult énkép ne alakuljon ki bennük. Sírjanak, ha bánatosak, nevessenek, ha örülnek, ne féljenek megnyílni a világ előtt az esetleges kritikák miatt és ne csak attól tegyék függővé (női) értékeiket, hogy milyen tükröt mutat egy férfi. Szeressék, tiszteljék önmagukat és engedjék, hogy mások által is megbecsülve, szeretve legyenek. Értékeik, képességeik maximális kihasználásával tegyék a dolgukat. Ez lehet az út a kiegyensúlyozott élethez.

Kazantzakis szavaival élve: „Ecseted és festéked van. Beléphetsz a mennyországba, ha megfested.”

Laskai Nelli

http://haszontanacsado.blogspot.com/