Ugrás az ismeretlenbe

Úgy érzem magamat, mint aki sarokba szorult, a szakadék szélére került, ahonnan nincs visszaút, muszáj venni egy nagy levegőt és ugrani egy hatalmasat – biztosító kötelek nélkül. Sokáig gyűjtögette az ugráshoz a bátorságot, ráadásul akaratuk ellenére magával kell rántania két embert. Pedig legszívesebben ő is visszafordulna, de nincs hova. Ugrani kell, eljött az idejük. El kell rugaszkodni és hinni, hogy meg tudják csinálni. Az ugrás után nagyon mélyre kell lesüllyedni, és a tenger sötét mélyében, vaktában kell kitapogatni egy kincset, ami nélkül lehetetlen visszatérni az életbe: elveszett önmagukat kell megtalálniuk. Nem biztos, hogy megtalálják. Ha mégis, az életbe nem biztos, hogy visszaérnek vele, messze van a vízfelszín, hosszú az út odáig. Ha bepánikol vagy elhagyja az ereje, a pillanat töredéke alatt vesznek az örök sötétségbe. Ha elég ereje van felküzdeni magukat, elérni az életben maradáshoz szükséges levegőt, akkor egyszer csak beszűrődik némi fény a sötét mélységbe, míg végül egészen világos lesz, és áttörve a víz tükrét, tüdejüket kitágítva testüket átjárja a friss, oxigéndús, tengeri levegő, lelküket pedig a diadalittas érzés: a szabadság. Vagy elpusztulnak vagy megmenekülnek. Még nem tudni.