Őfelsége (kiegészítve)

Bekövetkezett, amiről azt hittem, városi legenda csupán: Bobó fél.

1.) A sötéttől. Már akkor elkezd streszelni, mikor kihozom a fürdőszobából, és szűköl, hogy nem akar aludni menni. Ő, aki eddig mindig szó nélkül ment lefeküdni, gyakran ismételgeti, hogy nem szeret aludni, próbálkozik. Kérésére az ajtaját múlt hétig kifejezetten szorosan be kellett húzni, ennek most vége. Sírva kérte, hogy hagyjam nyitva. Mutogat kifelé a függönyökre, beszélgetünk sokat a nappalok és éjszakák változásáról, foglalkoztatja a téma nagyon. A déli alvásakor is vinnyog kicsit, de ott sokkal könnyebben megnyugszik. Pár napig nyitva hagytuk az ajtaját, míg el nem aludt, úgy viszont nem lehet tévézi, ezért tegnap óta kislámpát, „megnyugtató lámpát” kapott. Nem tudom, ez jó megoldás-e, de hirtelen ezzel tudtam oldani a szorongását. Még nem fejtettem meg, mi az összefüggés, de ezzel egy időben elkezdte megtiltani, hogy betakarjam. Nyüszítve löki le magáról a takarót (és nem azért, mert melege van), éjszaka sem engedi, hogy betakarjam, sőt a falvédőjét is lebogozta ma, és nem engedi, hogy visszakössem.* Kicsit generalizálta a körülményeskedést.

2.) Az állatoktól. Ő, aki a csillagok jelen állása szerint tengerbiológus vagy állatkert-igazgató lesz. Világ életében óvatos duhaj és elméleti szakember volt, soha, egyetlen egyszer sem simogatott meg állatot (talán egyszer egy pónit), mindig hátralépett a ketreceknél, karámoknál és tartotta a tisztes távolságot, de újabban reszketve sír pl. a kutyáktól. Egyelőre kerítés mögött nem zavarják, de szabadon pórázon már igen. A minap a Pántlikában egy órán keresztül fúrta magát fel-felsírva az ölembe, mert két paddal odébb egy kutya feküdt békésen – kikötve. Éktelen hisztit rettegést rendezett. Ma bicóval elhaladtunk egy basset hound mellett, hosszú percekig ismételgette sírós hangon, hogy „nem jön ide a kutya”. Ma az állatkertben meg akartam simogatni a zebrát (Ő, aki este,vagyis az eset után tíz órával, azt állította, hogy a zebra kedvenc állata), brutális ordításba kezdett, félt. A vízilovat nem is lehetett megnézni, mert „kijönnek a vízilovak, Mama”. Vacsora közben – igaz, kacarászva – de közölte, hogy fél a hangyától.

Egyelőre ennyi. Kifejezetten ügyeltem rá, hogy soha nem adtam a szájába félelemmel kapcsolatos dolgokat, és a környezetünket is igyekeztem kijavítani, letiltani a negatív szuggesztiókról, mert mint közismert, ugye ők még sokáig pozitívan fogják érteni, tehát csak annyi megy be, hogy félni kell. Hiába kerültem tehát tudatosan a bogár fülében való elültetését, bekövetkezett az életkorának teljesen megfelelő csodálatos időszak: a nyúl éve. Ennek azért örülök kifejezetten, mert a már hivatalosan is dackorszakban lévő fiúgyermek kitöréseinek kezelése csak az energiáim 90%-át szívta el, és épp kezdtem tétlenkedni, mit kezdjek a fennmaradó 10 %-kal. Úgy tűnik, mégsem újságolvasásra fogom fordítani, ahogy terveztem.
* Ma megoldódott a takró-mizéria. Sikerült kiszednem belőle, hogy mi baja a takaróval: tigris van rajta!!! A másik takaróján csak egy bohóc van, pöttyökkel, arról egyelőre nem tudott mit mondani, de végül négy nap után először ismét betakarhattam: egy egyszínű pink pléddel. Hiányzott a mozdulat. A variálás annál kevésbé.