Miért fontos az önkifejezés?

Az önkifejezés, kreativitás, alkotás fontossága nálam is akkor tudatosult igazán, miután már több jobb agyféltekés rajztanfolyamot megtartottam, és kaptam a pozitív visszajelzéseket a résztvevőktől: az élet különböző területein oldódtak meg „problémák”.

Az alkotás, mint önkifejezés alatt természetesen nemcsak a rajzolást, festést értem, hanem lehet az zenélés, kertészkedés, főzés, stb.

20 éves fiatalember érkezett hozzám, mivel már évek óta depresszióban szenvedett, ill. drogproblémái is voltak.

Az már egy hatalmas lépés, hogy ő maga is felismerte annak fontosságát, hogy tennie kell azért, ha jobban szeretne lenni, és felismerte azt is, hogy a drog semmit nem old meg.

Kisgyermekkorban és kamaszkorban kellett dolgoznunk, amikor is valamiért haragosnak, és dühösnek érezte magát kliensem, az izomtesztelés során kiderült az is, hogy páciensem valamilyen függőségben szenved (…), melynek gyökere, oka ezekben az életkorokban van, ill. több segédinformáció is felszínre került, ami segített, hogy összerakjuk azt a bizonyos képet.

Az izomtesztelés feltárta azt is, hogy páciensem „fél a korlátozástól„, ill. a stresszokozója „neki kellene létrehoznia dolgokat” (–> ez esetben akár alkotni, önkifejezni!), de beszédes volt az alkat-funkciója is, mely összhangban volt a már említett stresszokozóval: „természeténél fogva eredeti”.

Drog, mint „mentsvár”

A fiatalember elmesélte, hogy nagyon szeretett volna már gyermekként is zenélni, de igazából senkit nem érdekelt, hogy ő mit szeretne… Nevelőanyja erősen korlátozta, szava, véleménye nem lehetett, ezért lemondott arról az álmáról is, hogy zenével foglalkozzon, hiszen ezt sem nézték jó szemmel. Sőt. Pedig számára a zene (mivel édesanyja igen korán elhagyta őket) lett volna a mentsvár, ahol ráadásul kifejezheti önmagát, és amiben élvezetét lelheti, ahol megnyugodhat és önmaga lehet.
Nézzük meg egy pillanatra a kitesztelt alkat-funkcióját részletesebben: „meg nem hallgatottnak és nem szívesen látottnak érzi magát, ha megtagadják tőle önkifejezését”, kliensem megerősítette, hogy pontosan ezt érezte, hogy nem szívesen látják, hogy felesleges, úgy érezte, hogy nem tartozik a családhoz, és nem hallgatják meg: senkit nem érdekel, hogy ő mit szeretne, mivel akar foglalkozni, miben lelné örömét. Ez a nem szívesen látottság, meg nem hallgatottság vezetett oda, hogy keresett egy társaságot magának, ahová tartozhat, ahol befogadják, ahol meghallgatják, szívesen látják. Ez a társaság azonban a drogban látta a problémák „megoldását”, amibe kliensemet is belevitték…

A drog persze látszatmegoldás volt a depresszióra is, hiszen a drog hatására felszabadult (pontosan ezt adhatta volna meg számára az önkifejezés: a felszabadultságot, a flow élményt, az itt és most semmihez nem hasonlítható állapotát), nem voltak korlátok, a közös drogozás pedig a közösséghez, a valaki(k)hez tartozás hamis illúzióját csillogtatta meg. A drog által igyekezett pótolni azt az űrt, amit azért élt meg, mert nem foglalkozhatott zenével, az alkotás, önkifejezés hiányából fakadó érzéseket próbálta meg kompenzálni különféle szerekkel. A „mentsvár” az önkifejezés (ez esetben zenével való foglalkozás) helyett a kábítószer és ez a társaság lett…

Tegyél céljaidért!

Miután elvégeztük a negatív érzelmek semlegesítését, és kliensem elmondta, hogy még mindig szívesen foglalkozna zenével, ezért rendhagyó házi feladatot kapott otthonra: össze kellett írnia a következő találkozásunkra, hogy a célja (zenélés) érdekében mit tesz meg egy héten belül, egy hónapon belül, és egy éven belül… Hiszen már nem kisgyerek, felnőtt ember, aki saját maga hozhat döntéseket, nem kell, hogy kisgyermekként reagáljon és elfogadja, ha korlátozzák. Nem lehet másra mutogatni és hárítani, hogy pl. miért nem zenél még mindig. Pontosabban lehet mutogatni, mást hibáztatni, de nem éri meg…, hiszen előbbre nem visz, az biztos. Az egy dolog, hogy gyermekként megtagadtak tőle valamit, ami számára fontos lett volna, de ebből még nem következik, hogy neki magának is meg kell tagadnia azt felnőttként. (Miért kellene?) Ha így tenne, az nagyfokú felelősséghárítás lenne, pedig minden felnőtt embernek önmagának kell vállalnia a felelősséget az életéért.

A terápiának még nincs vége, de az első és legfontosabb lépéseket megtette kliensem, segítséget kért és elindult azon az úton, ahol végre megvalósíthatja és kifejezheti önmagát, és így remélhetőleg többé nem lesz szüksége semmiféle pótcselekvésre, pótszerre és látszatmegoldásokra, és olyan társaságra sem, ami megoldások helyett további és súlyos problémákat generál.