Kérdésre kérdést

Tudnék szót ejteni az állandó vitatkozásról is, amit folytat velünk; arról is, hogy megítélésem szerint a kelleténél ritkábban képes normális hangon válaszolni, viszont annál gyakrabban nyafog; arról is mesélhetnék, hogy mennyire megőrjít, hogy folyton mindig mindennel ellenkezik és mindent jobban tudni vél nálunk; de mivel egyrészt még nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez lenne a rettegett dackorszak vagy „terrible two” időszaka, és reménykedem, hogy múló szeszélyről van szó, másrészt tőlem szokatlan módon még nem vagyok teljesen kikészülve és úgy érzem egyelőre elég jól bírom a kiképzést és csak naponta kétszer emelem fel a hangom; ezért ma csak arról fogok panaszkodni, hogy mennyire mérhetetlenül idegesít és próbára tesz az, mikor bekattan nála az „ugyanazt a kérdést ezerszer megismétlő, a válaszokat és a külvilág ingereit totálisan figyelmen kívül hagyó” gomb és addig nem hagy élni, míg oda nem érünk/meg nem kapja/meg nem látja/el nem indítom neki/meg nem találjuk/stb. Aki ebből nem értené, mire célzok, annak álljon itt egy múlt heti és egy mai példa.

Juditékkal nemrég a Vadasparkba kirándultunk és elkövettem azt a súlyos hibát, hogy még a parkolóban megemlítettem neki, hogy háziállatok is lesznek. Aztán -a mai napig nem értem, miért -, de elkövettük azt a súlyos hibát is, hogy nem egyből a háziállatokhoz mentünk, amik 1. ingyenesen megtekinthetőek (!!!); 2. a parkolónál vannak (!!!), hanem elzarándokoltunk a Vadaspark bejáratához, végigtoltuk őket a Magas-Tátrát megszégyenítő emelkedőkön és ha ez önmagában nem lett volna elég baj, közben véges-végig azt hallgattam, hogy a többi állat iránt totális érdektelenségbe burkolózva, miként nyavalyog, szenved és teszi fel ezerszer a „Hol vannak a háziállatok?” kérdést. Mire a háziállatokhoz értünk, már átlendült a holtponton és annyira azok sem érdekelték. Mit mondjak: nem volt egy lazulós program, öregedtem vagy harminc évet alatta.

A mai nem volt ilyen extrém idegőrlő, de szemléltetésnek és emlékállításnak jó lesz arra az esetre, ha magzatom gyümölcse egyszer azzal vádolna, hogy nem töltöttem vele elég időt és/vagy nem vagyok vele elég megértő. Szóval ma kettesben kvalititájmoztunk: Állatkertbe vittem a kis szentem, mikor beértünk, megkérdeztem, hogy merre szeretne indulni, mit szeretne először látni (súlyos hiba megint, lassan tanulok), közölte, hogy a zebrát. A bejáratnál tehát jobbra vettem az irányt, a shop-nál kissé görcsbe rándult a gyomrom és felvérteztem magam egy hisztiroham leverésére, de szerencsére egy arra járó gyöngytyúk elterelte hősünk figyelmét. Rögtön ezután viszont feltette a „Hol van a zebra, Mama?”-lemezt és ha tizenötször nem kellett türelmesnek tűnő hangon különféle módon megfogalmazott válaszokkal előrukkolnom, amíg a vízilovakhoz értünk, akkor egyszer sem. Hogy ezután negyven másodpercet töltöttünk a zebránál, mert utána a zsiráf érdekelte, már csak hab a tortán.

Tervezgettem, hogy kétségbeesésemben kerítek pár nagy gyerekes anyukát, aki minden bizonnyal derűsen megnyugtat, hogy maximum pár hét és Botond meg fogja érteni a „Várj még egy kicsit” a „Mindjárt, kincsem”, az „Azonnal megkapod”, a „Kicsit légy türelmes” és a „Nemsokára, Picibabám” mondatok értelmét és, hogy ez a bájos autisztikus periódus hamar megszűnik, de mikor a múltkor anyukáméknál feltűnt, hogy a tizennegyedik születésnapját ünneplő Kishúgom húsz perc alatt megközelítőleg ötvenszer tette fel a „Mikor ünneplünk már?”-kérdést, akkor komolyan megijedtem.