„Katonadolog”, avagy miért nem sír a férfi?

Az esetek többségében a hölgyek keresnek fel bizonyos megoldandó élethelyzetekkel, feladatokkal, az erősebbik nem képviselői ritkábban jönnek sajnos oldásra. Azt gondolom, hogy valamennyien, akik segítő tevékenységgel foglalkozunk, mind ezt mondhatjuk, a tapasztalat ugyanez, vagy hasonló.

Vajon mi lehet ennek az oka? A férfiaknak nincsenek problémáik? Vannak, de egyedül is meg tudják oldani? Hamarabb túlteszik magukat mindenen? Erősebbek? Sajnos egyik sem. Nekik is vannak problémáik, nekik is ugyanúgy szükségük van arra, hogy meghallgassák őket, és nekik is időbe telik, amíg egy-egy élethelyzeten túljutnak.

Akkor mégis mi az oka, hogy kevesebben fordulnak elő stresszoldáson, Hellinger-családállításon, spirituális önismereti tanácsadáson, stb.?

Megmondom: ennek is egy hitrendszer az oka (hitrendszerekről ezekben a bejegyzésekben olvashatsz>>). Emlékezzünk vissza gyermekkorunkra. Ha egy kislánnyal történt valami (megbántották, elesett, kicsúfolták, elvették a játékát, stb.), akkor megvigasztalták, ha ugyanez történt egy fiúval mit mondtak neki?

„Katonadolog, egy ekkora fiú nem sír!” „Csak nem sírsz fiú létedre?, „Kinevetnek/mit szólnak a lányok!” És ezeknek a mondatoknak az ilyen-olyan variáció hangzottak el. Ismerős? És ezek nemcsak elhangzottak, de a szülők így is viselkedtek: a kisfiúk fájdalmával kevésbé törődtek, tehát a gyermek a szülők viselkedésével még plusz megerősítést kapott, hogy nem szabad sírni, és nem is érdemes kimutatni az érzéseit, mert vele úgysem igazán foglalkoznak. (Talán napjainkban ez már változott, a leírtak többnyire az előző generációkra vonatkoznak elsősorban. Remélem, hogy mára ez valamelyest változott.)

A fenti mondatok nagyon károsak és romboló hatásúak. Ugyan miért ne sírhatna egy fiú? Ugyan miért ne fejezhetné ki az érzéseit? Csodálkozunk, hogy a férfiak korábban halnak? Sokkal nagyobb százalékban fordul elő náluk a szívinfarktus, és más jellegű szívproblémák. (Szív = érzelmeink központja. ) Pontosan ezért (is), mert azt tanulták meg gyermekkorukban, hogy ciki sírni, ciki kifejezni az érzéseiket. Igen ám, de ha azokat elfojtjuk, akkor azok testi tünetekben bukkanhatnak fel…

A testi problémák felbukkanása mellett, nem ritka a dühroham. Hiszen az érzéseket nem lehet hosszú távon elfojtani, annak mindig következményei vannak.

A „katonadolog, egy fiú nem sír!” és társai, az ehhez hasonló mondatok azt eredményezték, hogy a fiúk megtanulták, hogy nem fejezhetik ki az érzéseiket, mert „kinevetnek”, felnőtt férfiként ugyanezt a tanult viselkedésmintát ismételgetik, és ha lehet még erősebbnek akarnak mutatkozni. Rengeteg probléma forrása ez, talán elsődlegesen a hölgyek szenvednek ettől leginkább a párkapcsolatokban. Sokan arról panaszkodnak, hogy nem tudnak beszélgetni a társukkal az érzéseikről („meghallgat, de nem szól”, „meghallgat, de ő nem mondja el, hogy mit érez”, „fal van közöttünk”). Higgyétek el a férfiak ugyanúgy szenvednek ettől, de egy rögzült viselkedésmintát – aminek sok esetben tudatában sem vagyunk – nagyon nehéz levetkőzni. Ez a fajta hallgatás nem a hölgyeknek, mint társuknak szól, hanem a társadalom „katonadolog” típusú elvárásainak.

Előfordul igen ritkán, hogy az elvárások ellenére a férfi mégis felvállalja, kimeri mutatni az érzéseit. És milyen megbélyegzést kap? (Sokszor saját férfi társaitól…, de nem ritkán a hölgyektől…) „Tutyimutyi”, „micsoda gyenge jellem”, „puhány”.

Hm. Akkor most mondok valamit: sokkal nagyobb bátorságra vall felvállalni egy férfinek az érzéseit, „gyengeségeit” (erősen idézőjelben), mint mindenáron erősnek mutatkozni. Aki mindenáron erősnek akar mutatkozni, valójában fél. Fél hogy meglátják, hogy milyen „gyenge” valójában, fél, hogy meglátják azt, hogy neki is vannak érzései. Az ilyen ember, belül egy rettegő kisfiú, aki aztán minél nagyobb autóval kompenzálja, hogy milyen potens és belevaló, erős… A bátorság nem egyenlő azzal, hogy folyamatosan az erőst és bátrat mutatom, a gyengeség pedig nem egyenlő a sírással, vagy az érzések kifejezével. Sőt!

Mikor fogja egy férfi kimutatni az érzéseit? Csak akkor, ha tudja, érzi, hogy biztonságban van a párkapcsolatban. Ez pedig nekünk nőknek a felelősségünk, hogy szeretettel, figyelemmel forduljunk társunk felé és meghallgassuk őt. Türelemmel legyünk, és biztosítsuk arról, hogy nem fogjuk kinevetni és gyengének tartani, ha megnyílik és feltárja, kimutatja az érzéseit.

Paradox módon, ha nagy ritkán férfiak jönnek oldásra sokat beszélnek a kezelés során.  Talán éppen azért, mert végre meghallgatja őket valaki, végre nem kell szerepet játszani, nem kell az erős szerepében tetszelegni… Többször előfordult, hogy azt kérték tőlem, hogy inkább beszélgessünk és ne oldjam őket….

Szerintem erre bárki képes, hogy megtegye, nem kell ehhez szakembernek lenni. Rajta hát! 🙂