Hiszti,mesék
Houston, baj van.
Bevallom, hogy párszor már jól esett volna, de hosszú hónapok óta húztam-halasztottam a dolgot. Ismerve Botond fiam kényszeresbe hajló személyiségét, tudtam, hogy ha egyszer, egyetlenegyszer belekezdek, nem lesz megállás, és akkora öngólt rúgok, mint még soha. Hát, ami késik, nem múlik.
Csak magamat hibáztathatom, mert már annyira gyűlöltem az állat- és mesehős-kérdezést reggelente, hogy egyik nap megtörtem és tudván, hogy egy függőséget legkönnyebben egy másik függőséggel lehet megoldani: mondtam Botondnak fejből egy mesét.
Lenyűgözve, csillogó szemmel, szájtátva, lélegzetvisszafojtva hallgatta.
Súlyos hiba volt. Azóta minden reggel bölcsibe menet mesélnem kell. Múlt hétvégén anyukámra vártunk húsz percet, addig is mesélnem kellett. Ma a Károly-kertbe menet is mesélnem kellett, és a legdrámaibb: ma este fejből kellett mesélnem az esti mesét! Hármat egymás után! Három különbözőt! A legváratlanabb helyzetekben bír előrukkolni az utasítással (Mesélj!), és olyan hangon teszi mindezt, hogy a gyomrom görcsbe rándul. Barkochbára sem volt minden pillanatban alkalmas az agyam, na de komplett meséket megkomponálni a legváratlanabb pillanatokban….?
Mondjuk van egy mesesorozatom a sétáló fákról, amire elég büszke vagyok, de arról a szériáról pont ma állított le hősünk, mert, mily meglepő: állatosat akar hallani.
Hiába a legeslegeslegtutibb dolog, amit szülő tehet a gyerekéért, az a fejből mesélés, nem fehér embernek való feladat ez, én állítom.
