Sok egyéb más mellett azt imádom ebben a gyerekben, hogy maximálisan termékeny talajra hullik nála minden egyes elvetett magocska: legyen az bármily apró, biztosra vehető, hogy nála értelmesebb közeget keresve sem lehetne találni a palántázásra.
A kicsit döcögős metafora tovább bontása helyett, elmagyarázom mire gondolok.
Hétvégén megint Ligetre költöztünk, és mivel Bobókám újabban nem hajlandó a kertben tartózkodni, szombat estére már bőven végigjátszott minden benti játékot, muszáj volt valamit villantani.
Elővettük nagymamám feneketlen gombos tégelyét, amivel még én is játszottam gyerekkoromban, és hirtelen ötlettől vezérelve ilyeneket csináltam-csináltunk belőle.
Elefánt
Kisegér
Delfin
Csiga
Meg ilyeneket:
Ámbráscet
Gomba
Erre ma a játszótéren lekérte rólam ezt a láncot, amit ő ribizliláncnak hív, majd pár perc múlva odahívott megmutatni, mit csinált:
„Ez egy cápaszerűségféle, Mama”
A művészúr szemről is gondoskodik
Nem egy nagy dolog, de számomra mindig hatalmas visszajelzés- és visszatöltés, hogy valóban megéri minden kimondott szó, minden magyarázat, a tanítgatások, a kreatív ötletek, minden egyes elénekelt dal-vagy mondóka célba ér nála. Szemem fénye, büszkeségem.
