Bölcsis Bobó

Először naponta vezettem a történteket, de inkább így össze-vissza írom hol tartunk, hogy vagyunk.

Jelenleg 8 napon vagyunk túl, ebből a négy utóbbin már egész délelőtt
nélkülem volt, azaz negyed 9-től fél 12-ig. Első nap kinn ültem, utána
eljöhettem. Szabadok a délelőttjeim, amiket minden lelki

gyötrelmem ellenére nagyon élvezek.

Ibolya néni szerintem csúcs. Nagyon hálás vagyok neki a következőkért: első napra hozott Botondnak két dínót, második napra egy csomag vadállatot, rugalmas, nem erőszakos, követel és határozott, mindig előre mindent mond, betartja a megbeszélteket, tényleg érzem rajta, hogy próbál a gyerekek személyiségére ráhangolódni. Egyszer sem hallottam tőle, hogy „nem érdekes, majd megszokja úgyis”. Nem vár egyszerre sokat Botondtól, apránként haladnak, mindig egyeztet velem, látom rajta, hogy valóban érdekli, amit mondok, és be is építi azokat a mindennapokba.

Botond is eléggé bírja szerintem Ibolya nénit, tartottam tőle, hogy undokoskodni fog, és elutasítja, ahogy szokta az idegeneket, de nem. Az udvaron mindig igényli Ibolya néni közelségét, ha bemegy valakivel, akkor várja nagyon vissza, hallgat rá, de pl. evés-ügyben hajthatatlan: zeller-és céklafőzeléket azért nekik sem sikerült megkóstoltatni vele, de ez nem új. Botond okos és öntudatos, simán megmondja, hogy most azt akarja, hogy hagyják békén, valamelyik nap a vezetőnéni mellé ült ebédnél: Te ne ülj ide! Menj el innen! – mondta neki hősünk. Ibolya néni elcsodálkozott, hogy milyen szivacs agya van, mikor mondtam neki, hogy egyik nap 4 új dalt szavalt el itthon, hüledezett, hogy egy hallás után meg is jegyezte?!

Ami isteni, hogy megállapodtak Ibolya nénivel, hogy Botond minden nap hazahozhat egy állatot, aki másnap visszakíséri. Ezt szorgosan és lelkesen be is tartjuk, minden délután rohan ki az előszobába az apjához: „Nézd, Apa, milyen új gepárdon van!” felkiáltással. Külön engedmény Botondnak, hogy a mellettük lévő csoportszobába is bemehet minden udvari feljövetel után (mivel őt hozzák fel először a balhék miatt), és onnan is választhat állatot magának.

Az ottalvást keddre lőttük be, benn van a párnája, és egy cumija tokban, szemüveges jellel ellátva, de eldugva mert semmi személyes dolgát (ruháját, szandálját (!) sem szívesen) nem enged benn hagyni. A gibbont bevittük ottani alvósállatnak, de valamelyik nap meglátta, és hazahozta. Szóval mutogatják neki az alvószobát, és az ágyukban fekvő gyerekeket, de én nem nagyon hiszek Bobó belátóképességében és meggyőzhetőségében, szerintem vennünk kell egy nagy levegőt, és azt mondani neki, hogy holnaptól te is benn alszol, pont. Vagy elalszik majd, vagy nem, de csendes pihenőzni azt gondolom mindenképpen tud. Nem vagyok bizakodó, de előbb-utóbb ezen is túlleszünk.

Az udvaron nem érzi olyan jól magát, első napokban volt hatalmas balhé volt, a szobában szerintem isteni jól elvan. Naná, van egy nagy kosár műanyag állat.

A gyerekek felé nem sok érdeklődést mutatott eddig (nem voltak illúzióim), most jött a héten egy nála 3 hónappal idősebb kislány, Adél, ő nagyon tetszik neki, ma is arra mentem be az alvószobába, hogy Adélnál van minden állata, és egyesével veszi kéri el őket tőle, majd „adok neki cserébe valamit”- felkiáltással bevitt neki egy műanyag kecskét, és odadobta odaadta neki. Hazafelé megkérdeztem, kivel játszik benn szívesen, először azt mondta, hogy „állatokkal és emberekkel”, majd azt, hogy Adéllal. Adél anyukája is szimpi, gondolkodom, hogy jövő hét valamelyik délutánra eszközölök egy kis „get-together”-t, hogy erősítsük bennük a szülők távollétére is a biztos pontokat. Adélon kívül Jociról hallok néha, de ennyi. Az állatairól annál többet…. És szerencsére Ibolya néniről.

Ibolya néniről, aki jelenleg négy, azaz négy gyereket szoktat egyszerre, mert a másik gondozónő még két hétig betegszabadságon lesz, így ő szoktat be mindenkit (!). Kicsit bánkódom, meg dühös vagyok, hogy így a minden gyereknek járó 5-6 nap helyett jutott nekünk 3, de nem tudok mit csinálni, káosz van a csoportban, szívnak a gyerekek, szív Ibolya, szív majd az újonnan betoppanó Éva néni is, de egyelőre Ibolya néni uralja a helyzetet, pedig közben haldoklik az édesanyja, ő sincs könnyű helyzetben.

Botond semmi újat eddig nem kóstolt meg benn (limonádé, tejeskávé, karamell, gyümölcsökről és főzelékekről ne is beszéljünk). Ebédre csak krumplit eszik, inni csak vizet, illetve mézes teát, tejet, de abból rengeteget. Tejeskávét, karamellát nem volt hajlandó megkóstolni, vaníliás tejből hat pohárral ivott meg. Mai vicces: Ibolya néni újságolja nekem, hogy „Botond evett gyümölcsöt!”. Hüledeztem, hitetlenkedtem, talán még a szívverésem is kihagyott (hiszen az étlapról tudtam, hogy nektarin van ebéd után), erre visszakérdeztem, hogy „Evett nektarint????” A válasz: „Ja, nem, abból nem kért: még reggel evett banánt!”. Az nekem nem gyümölcs, úgyhogy nincs új a nap alatt.

A reggelek nehezek, egyrészt mert eleve fél-egy órával korábbra kellett állítanom a napirendünket, másrészt mert finoman szólva mesterei vagyunk a reggeli lassú éledezésnek és hosszas téblábolásnak, kicsit Bobókám nehezére esik egyből indulni ébredés után. És eleve az indulás nála örök gond (már millió pszicho-elméletet gyártottam rá, többek között, hogy annak idején türelmetlenkedtem a szülés előtti napokban, és már akartam, hogy végre megszülessen, mikor ő még talán maradt volna.), úgyhogy majdnem minden reggel van sírás, de ez nem korlátozódik a bölcsire, úgyhogy önmagában nem rossz jel.

Eddig simán elengedett, ma először volt, hogy megállt először az öltözőben, aztán a fürdőben, hogy ő nem jön be, és majdnem el is pityeredett, de végül Ibolya valahogy elterelte (valahogy, haha: állatokkal), és végül elbúcsúzott, kiengedett. Állítólag tegnap és ma sírt párszor, mert nagyon folyt a taknya és idegesítette. Furcsa egyébként, hogy kizárólag a sírás a mércéje mindennek, és az áll a fókuszban, engem speciel annyira nem zavar, mert itthon is elsírja magát naponta háromszor biztos, úgyhogy inkább más jeleket figyelnék, de nem figyelhetek, úgyhogy a sírásmentes napokat kénytelen leszek úgy elkönyvelni, hogy jól érezte magát benn a gyerekem.

Az én lelkem hullámzó, mint mindig. Alapvetően biztos vagyok a döntésem jóságáról, viszont minden egyes elutasító vagy dühös reakció Botond részéről elbizonytalanít, nem a bölcsődébe, hanem magamban, az eddigiekben, mit szartam el, milyen a kötődése, talán mégsem biztonságos, folyamatos önreflexióban állok etéren (is), ami marhára leszív, mert sokat gyötröm magam, de nem tudok kibújni a saját bőrömből. Igaza van a pszichológusomnak, hogy az okos kis fejemet néha be kellene tennem a hónom alá. Egyelőre nem tudom.

Hát, egyelőre így. Nem gondolom, hogy a nehezén túl vagyunk, az ottalvással és az állapot állandósulásának felfogásakor gyanítom, hogy lesz még mélypont, azt remélni tudom csak, hogy nagyon nem csúszunk szét, eddig egész jól vagyunk, a délutánjaink elég klasszak, és most tűnik fel igazán, hogy többet játszom-foglalkozom vele, hogy milyen sok minden belefér 3-7 óra között. Eddig valahogy elfolyt az idő a kezünk között, most lényegesebb, hogy mennyi marad nekünk, jobban kitöltjük.

Szóval én azt hiszem, Botond eléggé élvezi a bentlétet, annak ellenére, hogy a Minden idők legzökkenőmentesebben Beszokó Gyereke címet nem neki fogják ítélni, mégis egyelőre úgy látom, hogy nagyon ügyesen veszi a kanyart, látom, hogy feszültebb, van benne agresszió rendesen, velem kicsit elutasítóbb, kevésbé elnéző, de borzasztóan büszke vagyok rá, hogy milyen nagyfiú és tudom, hogy hatalmas munka neki, amin most dolgozik, de tudom, hogy sikerülni fog neki.

Remélem jövő héten nem azzal folytatom, hogy kis családunk összeroppant.