Vannak olyan témák, amelyekkel kapcsolatban több megkeresést kapok: ilyen az önbizalomhiány, depresszió, pánikbetegség, babavárás, és ilyen a (pár)kapcsolati krízis is. Gyakorlatilag azt tapasztalatom, hogy alig van olyan ember, akinek ez utóbbi ne jelentene megoldandó feladatot valamikor az élete során.
Persze, mint mindig, egészen eltérő, más-más okok lehetnek egy krízis hátterében.
29 éves hölgy páciensem egy olyan párkapcsolati problémával jelentkezett, amiről úgy érezte, egyedül már nem képes megoldani. Benne volt egy számára méltatlan, megalázó kapcsolatban harmadikként, de valamilyen oknál fogva nem tudott ebből kitörni, nem volt elég bátorsága a szakításhoz, mert nem akart egyedül maradni. Valamint még szeretett volna választ kapni arra is, hogy miért nem tud megnyílni társaságban, miért alakít ki nehezen kapcsolatokat?
Nem leszek a barátod!
Az ok keresésnél három időpontnál is jelzést kaptam, valamennyi életkorhoz tartozó eseményt kishitűen és rémülten élt meg páciensem, ill. kiteszteltem egy hitrendszeri blokkot is, melyeket ezekben az életkorokban alakított ki, miszerint „barátkozni veszélyes”. Hét és kilenc éves kornál kaptam jelzést (és egy másik időpontnál, erről majd később), kiderült, hogy mindkét életkorban volt egy barátnője, aki minden indok és ok nélkül közölte páciensemmel, hogy „mostantól nem lesznek barátok” (azért gyermekkorban nem ritka az ilyen „öri-hari” típusú kijelentés, de komolyan vesszük és a visszautasítottság lelki fájdalmát éljük át).
A hitrendszeri blokk – „barátkozni veszélyes” – már ezekből az eseményekből következett, páciensem tévesen azt hitte és/vagy attól félt, hogy egy barátságnak mindig ilyen vége lesz, ez lett az ő vélt igazsága, amelyet a tapasztalatai igazoltak, tehát jobbnak látta, ha innentől egyszerűen nem is barátkozik inkább senkivel. Így elkerülheti visszautasítást és az ebből fakadó fájdalmat is.
Biztonságosabb egyedül?
10 éves korban is dolgoznunk kellett, páciensem elmesélte, hogy éppen ennyi idős volt, amikor egy iskolai táborozáson vett részt, és nem akart senkivel sem barátkozni, egyedül volt, és ezt az egyedüllétet nagyon rosszul élte meg.
Persze, hogy nem akart barátkozni, és visszahúzódó volt, hiszen akkor már működtette a fent említett hitrendszeri blokkját, miszerint „barátkozni veszélyes”, nem akart úgy járni, mint korábban, nem akarta elveszíteni senkinek a barátságát, nem akart újabb fájdalmat, visszautasítást, ezért inkább nem is kereste senkinek a társaságát, nem nyitott a többiek felé. Akkor és ott ez tűnt „jó” megoldásnak. Tehát ezért nem tudott társaságban megnyílni és felszabadulni a jelenben sem, mert egy rögzült negatív viselkedésmintát ismételgetett, hiszen azt tanulta meg, azt ismeri. Arra a következtetésre jutott a korábbi korlátozó hiedelemrendszere miatt, hogy biztonságosabb egyedül, de ezt viszont nehezen élte meg!
És itt a válasz arra is, hogy miért nem tud kitörni a párkapcsolatából: egyedül érezte magát a táborban (bár ő alakította így a vélt félelmei, és korábban kialakított hitrendszere miatt), ez nagyon rosszul érintette őt, a mai napig élénken emlékszik rá, hogy mennyire frusztrált volt az egyedüllétől. Ez pedig a jelenben odavezetett, hogy bent maradt egy „méltatlan, megalázó” kapcsolatban; inkább, minthogy egyedül legyen megint, mert az rossz és fájdalmas. Legalábbis a gyermekkori tapasztalatai ezt támasztották alá. Vagyis egyik hitrendszeri blokkból alakította ki a másikat…
A visszautasítás fájdalma
Gyakran találkozom azzal, hogy a kliensek a visszautasítást nehezen, rosszul élik meg. És mindegy, hogy az egy párkapcsolaton belül történik, egy munkahelyi kapcsolaton belül, egy baráti kapcsolaton belül, esetleg valamelyik, vagy mindkét szülő részéről történik a visszautasítás. Miért élik meg az emberek rosszul a visszautasítást? Megmondom: mert azt hiszik – tévesen! -, hogy ez róluk szól (ők nem elég jók, ők nem elég megfelelőek, ők a hibásak, stb.). Holott a visszautasítás mindig arról szól, aki visszautasít…, és nem arról, akit visszautasítanak. (Nézzünk egy példát: a szülő nem engedi el a gyermekét mondjuk egy koncertre, visszautasítja a kérést. Ez vajon a gyermekről szól? Nem. Lehet, hogy azért nem mehet a gyerek a koncertre, mert a szülő félti – akár saját rossz tapasztalatai miatt, vagyis a szülőből fakadó rossz érzés, féltés/félelem az oka a visszautasításnak; vagy pl. azért nem mehet a kamasz szórakozni, mert rossz jegyet vitt haza, nem fogadott szót, stb., ez sem a gyerekről szól, hanem a szülő gyermekkel szemben támasztott saját elvárásairól… És folytathatnám, akár egy párkapcsolatra ráhúzva a példát, stb.)
Ha képesek vagyunk belátni és elfogadni, hogy a visszautasítás nem rólunk szól, akkor képesek leszünk az ezzel kapcsolatos hozzáállásunkat, érzéseinket is megváltoztatni pozitív irányba. Így máris nem okoz fájdalmat egy esetleges „nem”, hiszen a „nemet” , a visszautasítást a helyén tudjuk kezelni.
Ha nem boldogít, engedd el!
Ha teret akarunk adni az újnak, el kell engednünk az idejétmúlt dolgokat, tárgyakat, kapcsolatokat, meg kell tanulnunk egyedül lenni (ez nem magányosságot jelent!). Akkor tudjuk bevonzani az életünkbe az újat (ez esetben új kapcsolatot), ha megteremtjük a helyet az új számára…
Az érzelmi stresszoldás részeként csináltunk egy pozitív vizualizációt, melyben kliensem bátran nyitott a kis társai felé a táborozás alatt, és meditációban oldottuk a visszautasítottság érzését is. Második találkozásunkkor elmesélte kliensem, hogy már egyáltalán nem érzi olyan rosszul magát társaságban, sőt, egyre bátrabb! 🙂
Azzal, hogy tudatosítottuk az okokat, páciensem belátta, hogy valójában nincs mitől tartania, megtette az első lépést az felé, hogy ő maga kezdeményezzen beszélgetést, és ez által új kapcsolatokat alakítson ki, rátalálva így egy olyan párkapcsolatra, társra, akit/amit már ő is megfelelőnek érez. 🙂
