A tesó-ügy
Hónapok óta húzom rágom a témát, rágódom, tépelődöm, szorongok, álmodozom, osztok-szorzok, mérlegelek.
Mindig is úgy terveztem, hogy két – esetleg három – gyerekem lesz. Azt képzeltem, hogy nem sokkal egymás után szülném őket, hogy megadasson nekik azt, ami nekem sose volt: játszópajtás és társ a mindennapokban. Azt is mindig tudtam, hogy igazán nekem való dolog az anyaság, viszont amellett, hogy ma is tartom, hogy jó ösztöneim vannak és jó érzékem a gyerekneveléshez, nem várt nehézségekkel kellett szembesülnöm Bobókám születése után, amik sajnos egyelőre elveszik a kedvem az újrakezdéstől. Az első három hónap nekem kegyetlen volt. Az egész összemosódik bennem, és bár tudom, hogy lángoló szerelmet éreztem a kisfiam láttán, hozzátartozik az igazsághoz, hogy sokszor voltam borzasztóan kimerült, tanácstalan és kétségbeesett. Ez önmagában talán normális, de valahogy én nem tudtam lazán venni a dolgokat. Mindent egyből nagyon jól akartam csinálni, nagyon komolyan vettem minden percét a babázásnak, maximalista voltam, nem tudtam leszarni, ha kicsit sírt a gyerekem, egyből görcsbe rándult az egész testem, rettegtem, nehogy felébredjen, fohászkodtam, hogy aludjon még és hagyjon kicsit pihenni, még ne kezdődjön elölről az egész kör. Bobókám ugyanis, hogy nagymamám szavaival éljek: „mindig is ijesztően keveset aludt”. Emlékszem két hetes korában volt olyan, hogy 4 órát aludt összesen napközben. Hasfájós volt, hajnalban felszínesen aludt, sokszor ébredt, volt bőven ordítás az első hetekben. Aztán mikor ébren volt, folyton vele kellett foglalkozni kb. hét hónapos koráig feküdtem mellette a szőnyegen, minden ébren töltött percében szórakoztatni kellett. Nem ücsörgött székben, nem hintázott, nem volt rám kötve; amíg pici volt ölben járkáltunk vele (a hasa miatt is kellett). Vagy kétórás magányos sétákra mentem-mentünk vele, hogy addig se kelljen
szórakoztatnom és legalább az agyam kikapcsoljon. Ezeket a sétákat is
utáltam egyébként, mert úgy éreztem, mérhetetlenül kiszúrt velem az
élet, hogy egyedül a hidegben-sötétben-szemerkélő esőben rónom kell a
köröket, hogy aztán felcipelhessem a babakocsit a másodikra. Aztán ahogy nőtt, a földön vagy az ágyon fetrengtem mellette és rángattam a csörgőket, énekeltem, bohóckodtam. Utáltam. Félreértés ne essék, nem a helyzetemet vagy a döntésemet bántam, hanem azt gyűlöltem, hogy egyetlen, de egyetlen szabad percem sem volt. Hónapokig. Hihetetlenül meg akartam felelni magamnak és magas elvárásaimnak, azt akartam, hogy mindenből a legjobbat kapja Bobó, a legtöbb időt vele töltsük, féltem ha magára hagyjuk, örökre sérüléseket okozunk neki, féltem, ha beteszem a pihenőszékbe egy félórára, örökre gerincferdülése lesz és még sok irreális baromság. Nem tudtam lazán venni a dolgokat, az volt a baj. Sokkal hamarabb kellett volna anyámra vagy más családtagokra bízni pl. és pár órára lelépni, sokkal több időt kellett volna magamra fordítanom, de annyira maximalista (és fáradt ) voltam, hogy nem tettem. Aztán, ahogy elkezdett mászni, egy csapásra változott meg az életünk. Végre nem kellett egész nap a játszószőnyegen döglenem. A járásról és az értelmi fejlődéséről ne is beszéljünk.
szórakoztatnom és legalább az agyam kikapcsoljon. Ezeket a sétákat is
utáltam egyébként, mert úgy éreztem, mérhetetlenül kiszúrt velem az
élet, hogy egyedül a hidegben-sötétben-szemerkélő esőben rónom kell a
köröket, hogy aztán felcipelhessem a babakocsit a másodikra. Aztán ahogy nőtt, a földön vagy az ágyon fetrengtem mellette és rángattam a csörgőket, énekeltem, bohóckodtam. Utáltam. Félreértés ne essék, nem a helyzetemet vagy a döntésemet bántam, hanem azt gyűlöltem, hogy egyetlen, de egyetlen szabad percem sem volt. Hónapokig. Hihetetlenül meg akartam felelni magamnak és magas elvárásaimnak, azt akartam, hogy mindenből a legjobbat kapja Bobó, a legtöbb időt vele töltsük, féltem ha magára hagyjuk, örökre sérüléseket okozunk neki, féltem, ha beteszem a pihenőszékbe egy félórára, örökre gerincferdülése lesz és még sok irreális baromság. Nem tudtam lazán venni a dolgokat, az volt a baj. Sokkal hamarabb kellett volna anyámra vagy más családtagokra bízni pl. és pár órára lelépni, sokkal több időt kellett volna magamra fordítanom, de annyira maximalista (és fáradt ) voltam, hogy nem tettem. Aztán, ahogy elkezdett mászni, egy csapásra változott meg az életünk. Végre nem kellett egész nap a játszószőnyegen döglenem. A járásról és az értelmi fejlődéséről ne is beszéljünk.
Egyre többet kaptam vissza az életemből, egyre több időm jutott magamra, szellemileg, fizikailag, mindenhogy. Imádom, hogy viszonylag sok szabadidőm van, nagyjából bárhova és bármikor el tudok menni, végre nem úgy ébredek reggelente, mint akin átment egy teherautó, le tudok ülni újságot olvasni vagy tudok főzni, takarítani, míg Bobó játszik. Egyre több minden fér bele az életembe és a lelkembe és megmondom őszintén, de ez külön téma lesz, nem ejt már annyira kétségbe a szeptemberi bölcsőde vagy az egy év múlva esedékes óvoda, mint ahogy annak idején hittem. Önző dolog, tudom, de engem annyira megviselt az első négy hónap, hogy
nem tudom lesz-e valaha bátorságom újra bevállalni. Arra meg nem építhetek, hogy a második gyerekem biztos sokkal könnyebb eset lenne, mert mi van, ha mégsem? Nem bírok megint négy-öt órát aludni naponta.
nem tudom lesz-e valaha bátorságom újra bevállalni. Arra meg nem építhetek, hogy a második gyerekem biztos sokkal könnyebb eset lenne, mert mi van, ha mégsem? Nem bírok megint négy-öt órát aludni naponta.
Az én szenvedésemről írtam most a legtöbbet, de ugyanekkora súllyal nyom a latban az is, hogy anyagilag sem férne bele nekünk még egy gyerek. Így is komoly gondjaink vannak. Azt sem tudom, bármikor is bele fog-e férni, hogy egy fizetésből megéljünk, egyelőre nem úgy néz ki és nem is számítok sok jóra sajnos. Aztán van még egy hatalmas akadálya a Bobó-tesó-menetnek, ami talán mindennél fontosabb, de azt nem teregethetem itt ki.
Szóval hullámzom. Naponta ötvenszer
jut eszembe a dolog egyébként, hol arra fele billenek, hogy soha többet,
hol arra, hogy most azonnal akarok még egy gyereket, lesz, ami lesz. Sokszor vagyok nagyon szomorú emiatt, mert tudom, hogy szeretnék még gyereket, arról nem is beszélve, hogy Botondnak mennyire jót tenne egy kistestvér, de úgy gondolom nagy felelőtlenség volna. Mindenesetre vágyakozom és már van egy része a lelkemnek, ami a még meg nem született második gyerekemé. Hiányzik.
jut eszembe a dolog egyébként, hol arra fele billenek, hogy soha többet,
hol arra, hogy most azonnal akarok még egy gyereket, lesz, ami lesz. Sokszor vagyok nagyon szomorú emiatt, mert tudom, hogy szeretnék még gyereket, arról nem is beszélve, hogy Botondnak mennyire jót tenne egy kistestvér, de úgy gondolom nagy felelőtlenség volna. Mindenesetre vágyakozom és már van egy része a lelkemnek, ami a még meg nem született második gyerekemé. Hiányzik.
Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot
megszorítások
nélkül, ésszerűen?
Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és
spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!
https://www.hosnok.hu/20ezer/