A mézeskalács s(z)aga

A mézeskalács s(z)aga
Nem rajongok az ízéért, meg ugye nem is nassolok mostanság, de az illatát imádom, mikor belengi a lakást, és a karácsonyfa összképemhez is hozzátartozik. Hogy tavaly még olyan is akadt körülöttem, aki mindet az utolsó szemig fel is falta, csak hab a tortán. Évről évre ugyanazt a (nem túl jó) receptet használom, mindig kemény lesz, de mivel csak dísznek használom, eddig ez nem okozott gondot. Gondoltam jó anyához méltóan idén nem ártana a minőségre is adnom, ezért új recept szerint sütöttem, ami hogy a szomszédasszonyomat idézzem”isteni, omlós, mézes puszedlire hasonlító”. Hmm, ígéretes kezdet. A hozzávalókat nagy nehezen a tegnapi zuhogó esőben, betegen beszereztem, majd jártányi erőm sem lévén még este begyúrtam a tésztát. Furcsállottam, hogy az eddig megszokott egybeálló gombóc helyett, híg tészta csordogált az edényemben, de gondoltam reggelre összeáll. Tévedtem. Nem tudom, mivel megmagyarázni, hogy miért öntöttem ki mégis egy adagot a belisztezett pultra, mikor a napnál is világosabb volt, hogy lehetetlenség gyúrni, annyira folyós, de egy előnye volt, emígyen egy tepsire való tésztát elpazaroltam, később annyival kevesebbet kellett elkészítenem. Tanácstalan, majd ingerült és hisztis lettem. Betettem a fagyasztóba, de közben egyetlen kérdést ismételgettem magamban: mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Miért nem jön össze nekem ezen a világon semmi egyszerűen? Miért kell nekem mindig kerülő utakon eljutnom a megoldáshoz? Nem lehetne, hogy egyszer csak annyi energiámból megoldódjon egy dolog, amennyi feltétlenül szükséges hozzá? Ezeken komolyan gondolkodom ám, nem csak úgy kilövöm őket az űrbe. Tényleg szeretnék rájönni, hogy mi ezeknek a vargabetűimnek az oka, de most bezárom a zárójelet, és visszatérek a kálváriámhoz. Minden reményemet a szomszédsrácba vetettem, akit úgy vártam, mint a messiást – jött ruhafogast felfúrni, mert ilyen jó fej szomszéd vagyok, hogy ilyenekre kérem meg hétvégeken -, és bíztam benne, hogy megnyugtat, hogy az övéké is ilyen volt, de ezt és ezt csinálták vele és jó lett, de megint tévedtem. Közölte, hogy az ő tésztájuk nagyon nem így nézett ki és fogalma sincs, mi lehet a baj, ne haragudjak, de nem tud segíteni. Kezdtem komolyan kétségbeesni. Aztán a fúrás és a tésztapiszkálás párhuzamos tevékenysége közben kiszaladt a számon, hogy milyen kár lenne érte, mert „igazi” lisztből van, amit falunk kaptunk, és biztos, milyen fasza kis liszt. Ez szöget ütött emberünk fejében, szerszámait félretéve odajött megvizsgálni, megtapogatni a konyhapultot beterítő lisztemet, ami a mézeskalácsgyúrásra várt – hiába -, és foghegyről odavetette, hogy szerinte ez rétesliszt és valami sikértartalomról is értekezett. Ezt sosem tudjuk meg, mivel tényleg házi liszt, semmi nincs tehát a zacskóján, és azt sem fogjuk megtudni, hogy amiatt lett-e botrányosan félresikerült a tésztám, de tény, hogy legalább még 30-40 deka lisztet (immár bolti finomlisztet) bele kellett szórnom, és vesztenivalóm nem lévén, még egy kis mézet is beleküldtem, míg este 6 óra körülre gyúrható is lett.
Hogy a reggeli szenzációs állatos sütiformákat is prezentáló lelkesítő beszédem és a szájából elhangzó flegma „Hangyász formájúak lesznek, vagy mi?” kérdés után aztán Botondot a legkevésbé sem izgatta a formázás, gyurmázás, szaggatás, és kevesebb időt töltött el vele, mint amennyi idő alatt ti megnézitek majd az erről készült képet; hogy természetesen ehetetlenül ízetlen és kemény lett;vagy hogy a díszítésre idén sem jutott se energiám, se időm, ezek már eltörpülnek amellett, hogy rénszarvasos, sündisznós és mókusos mézeskalácsok lesznek idén a fámon! Vagy ha ügyes és lelkes vagyok, és füzért csinálok belőlük, akkor még a lakásomban is! Ennyi a lényeg.
A délután feszültségterhes óráit pedig próbálom elfelejteni. És Botond miatt sem kell aggódnom, mert hatnak a gyógyszerek és vége azoknak az időknek, mikor 8.00-kor kidőlve horkolt a kis betegem, és ismét élvezhetem a társaságát így fél 11 körül, ráadásul nem is akármivel kedveskedik nekem, hanem a Falusi hangverseny egy sajátos adaptációjával, úgyhogy mivel a konyhát beteríti a száradó mézeskalács, a lakást belengi fahéj illat, a konyhát kitakarította és a lakást rendbe tette Győző, akár fel is tehetem a lábam és megírhatom ezt a posztot.

Azért ha valaki megdobna az idevonatkozó mézeskalács elméleti szakirodalommal és/vagy TUTI receptet szeretne velem megosztani, szívesen várom. Hátha jövőre összejön a lehetetlen és illatos, szép ÉS FINOM mézeskalácsokat lopkodhat a gyerekem a fáról.

Bobó