Olvasni arany!

Olvasni arany!

Miért nincsenek gyermek könyvesboltok?

Elgondolkoztunk már ezen? Már létezik, gyerekmenü az éttermekben, gyereknapszemüveg, gyerek mobiltelefon, gyerek fotel…. (a teljesség igénye nélkül), azonban olyan hogy gyermek könyvesbolt nem létezik. Persze minden könyvesboltban vannak gyermek részlegek, hol kisebb, hol nagyobb, de alapjába véve ahol korosztályonként, mi több műfajonként, lányos/fiús könyvként, témakörönként lehetne válogatni –hangsúlyozom csak gyerekek számára – nemigen létezik.

A mai magyar társadalomban bevett szokás, hogy a gyereket az iskolából, óvodából hazajövet „beültetik” a tévé elé és vacsoráig ott is marad, vagy tanulás után, ha marad idő és a szülők megengedik irány a számítógép, az internet, a közösségi portálok, játékok. A mai gyerekek – tisztelet a kivételnek- már csak kényszerből, kötelező jelleggel olvasnak. Hol vannak a régi szép idők, amikor nem győzték a pöttyös könyveket venni szüleink mi pedig olvasni?

Pedig az olvasás sok hasznos dolgot rejt magában:

– fejleszti a szókincset,

– a képzelő erőt,

– a történeteket elképzeli, ha visszakérdezünk, belőle saját szavaival el tudja mondani,

– gondolkodásra tanítja.

Igaz ez mind a kis kétévesre és ugyanígy a kamaszra is, csak megfelelő könyv kell a kezébe. Ma már valljuk be, nyűg a gyerekek számára az olvasás, pedig ahogy változunk, úgy változik ízlésünk is és ez a könyvek világára is igaz, ezáltal mindig bukkanhatunk érdekes, számunkra izgalmas könyvre.

Persze a kétévesek nem tudnak olvasni, viszont:

– a vizuális képességüket,

– a színek felismerését,

– a formákat,

– a térbeli elemeket, sőt akár a számokat is gyakorolhatják a számukra kifejlesztett könyvecskékből.

Egyszer az unokanővéremnek jelezték az oviban, hogy a gyereket valószínűleg majd logopédushoz kell járatni, mert nem mondja ki helyesen a szavakat. A bögrére azt mondta göbre, a görbére, meg hogy börge és valahogy minden szóban összekevert egy-egy betűt.

Mivel még csak akkor kezdte el a nagycsoportot volt idő. Unokanővérem nem nyugodott, a lányának nem szólt semmit, csak vettek egy pár könyvet (célirányosan! együtt!), amikben szavak,betűk, képek voltak, illetve az otthoni régi könyveket is elővették.

Minden este leültek egy kicsit gyakorolni, ami aztán egy idő után unalmassá vált kislánya számára. Ekkor született az ötletünk, hogy játszunk szóláncot. Attól kezdve bárki vendégségbe ment hozzájuk úgy nem ment haza, hogy ne legyen egy hatalmas szólánc parti.

Később megspékelték a dolgokat: pl. csak gyümölcsökre, állatnevekre, tulajdonnevekre stb… specializálódtak.

Mire elvégezte a nagycsoportot az évzárón, már ő mondta hibátlan kiejtéssel az egyik verset.

Aztán „kellemeset a hasznossal” ugyanezen könyvek az első osztályban is előkerültek, hiszen benne voltak a betűk! Letakarták őket és a képen látható szónak kellett leírni a kezdőbetűjét. Mikor még nagyobb lett ezt a játékot is megspékelték. Már nem a kezdőbetűt kellett leírnia, hanem pl.: a negyedik vagy ötödik betűt.

Tehát volt olyan  könyv amit háromszor (!) használtak fel, három célra, három életkorban:

–          egyszer kb. hároméves korában, csak úgy nézegetés céljára, hogy felismerje melyik a kacsa, a nyuszi, a ló…

–          másodsorban hatévesen mikor összekeverte a betűket ebből gyakorlotak

–          aztán harmadjára, már iskolás korában mikor írni tanult

Azon, a felfogáson, hogy „nyűg” az olvasás, csak a szülők tudnak változtatni, a gyerek nem.

„Szerencsémre nyitva volt,

útközben egy mesebolt.

Jöttek elém tündérek,

megkérdezték mit kérek”

„S halljátok csak! Mily csuda:
termett ott egy mesefa
Meseország közepén.
Arról szüreteltem én.”

(Gazdag Erzsi: Honnan jöttél Télapó?)

Mi felnőttek, tudjuk, hogy se meseország, se mesefa sajnos nem létezik, de a gyerekeket még jó lenne ha meghagynánk ebben a hitben, s próbálnánk nekik meseországot teremteni a könyvekkel, s a mesefáról (könyvesboltból) „szüretelnénk” nekik.

A televízióban halomszámra megy a „harcos, karatézós, nem ritka esetben öldöklős mese”.

Nem jobb lenne megnézni egy olyan filmet, amit már olvasott gyermekünk?

Én húsz éves fejjel láttam egy gyerekkori könyvem filmes változatát, a titkos kertet. Még élénken élt fejemben az a verzió, amit gyerekként elképzeltem, mosolyogva néztem végig, s azóta is várom, talán egyszer újravetítik.

A gyerek magától nem fog bemenni egy könyvesboltba, vásárolni, hazarohanni és olvasni, de ha együtt megyünk be, együtt választunk, megkérdezzük, mi érdekli, talán ő is szívesebben fogja forgatni.

De mondok egy konkrét példát:

Kamasz gyerek szüleiként voltunk már bajban szexuális felvilágosításkor? Mit mondjunk, hogyan mondjam el? Hogy fogjak hozzá? Napokig gondolkoztunk, aztán kicsit feszengve ültünk mi magunk is a gyerek előtt.

Elkelt volna egy kis segítség? Talán egy színes illusztrációkkal, magyarázatokkal ellátott könyv, amit a gyerek a beszélgetés előtt megnéz / együtt megnézünk és felteszi a kérdéseit?

Minden gyereknek vannak érdeklődési körei, mi felnőttek pedig tudunk segíteni a döntésben, azonban mára már sajnos fogalommá vált a „válság van, nincs pénzem” kifejezés, holott így is-úgyis veszünk ajándékot, ha más nem névnapra, szülinapra, karácsonyra, bármilyen ünnepre, eseményre a másiknak. Ha hasznos dolgot veszünk, talán sikerülne a rohanó világunkba egy kis normalitást vinni már gyerekkorban.

Egy könyvben (mily csoda) azt olvastam, hogy a betegség, mint fogalom nem létezik, mert minden szervezetünkben kialakult problémát valaminek a hiánya okozza, csak nem tudunk róla mi az, ami hiányzik a szervezetünk számára. Talán így van ez a könyvekkel is. Ha egyet sem olvasunk el vagy csak nagyon keveset, nem tudjuk, hogy ez hiányzik a szervezetünknek, az agyunknak, a lelkünknek, pedig azért a kínálat bőséges, csak szét kellene nézni. Akár az internet segítségét igénybe venni, nem szégyellni, bemenni antikváriumba, esetleg egy régi könyvet a gyerek kezébe adni.

Igaz, hogy konkrét gyerek könyvesboltok nincsenek, de ha jól szétnézünk és figyelembe vesszük a gyerek érdeklődési körét, korát, ismereteit biztosan megtaláljuk a megfelelőt.

Talán a következő vásárlásnál eszébe jutnak ezek a mondatok és a következő babát, macit, kisautót, kismotort, amiből már van, egy szobányi felcseréli a kedves olvasó egy gyerekkönyvre? Nem tudhatom a választ, de bízom benne, hogy mindenki egyetért legalább azzal a mondássommal miszerint: olvasni arany!

Elisa Dicke