Utópia

Utópia

(Egyszer ebből könyv lesz, ha befejezem…)

– Anya, Réka már megint nem akar kiszállni a TV-ből, nem látok tőle semmit!
– De itt van egy baba, ez nekem kell! – kezdett el nyafogni a kislány.
– Réka, légy szíves, ne állj a kivetítőbe! Már mondtam neked, hogy azok a babák nem igaziak – szólt be a konyhából Éva, az anyjuk.
– De olyan szép, vegyél nekem ilyet!
– Nem, rengeteg játékod van.
– Úgy kell neked – nézett a húgára Gábor.
Réka elhúzta a száját, aztán eszébe jutott valami, szeme gonoszul villant.
– Anya, Gábornak nem holnap lesz a töri vizsgája?
– Te, kis… – sziszegte a fiú a fogai között.
– Valóban – lépett be a szobába Éva –, tanultál már? A tanár úr felhívott a napokban, és elmondta, hogy ezt a vizsgát különös elővigyázatossággal vezetik le, mert, állítólag, a múltkorin is többen csaltak, feltörték a szervert és valami hacker-programmal végeztették el a vizsgakérdéseket. Ugye, te nem veszel részt ilyesmiben?
– Nem – válaszolta a fiú sápadtan –, fel kell hívnom Danit – tette hozzá, és már rohant is a szobájába.
– Rendben, de ne tartson soká, aztán tanulás! – szólt utána Éva.
– Bezzeg a mi időnkben ilyesmiről szó sem lehetett, a vizsgák az iskolában zajlottak, ott nem lehetett csalni – tette hozzá Laura, a dédi. Ebben a hónapban ünnepelte 128. születésnapját, de hallása, hála a komplett hallójárat cserének, tökéletes volt, csakúgy, mint a látása. Egyedül az izületei fájtak, de ez ennyi idősen már elkerülhetetlen. Másnap volt aktuális a teljes egészségügyi kivizsgálás, biztos tudnak ajánlani valami megoldást erre is.

Gábor, ahogy belépett a szobájába, már hadarta is:
– Dani, videofon, otthon, titkos.
A számítógép egyből csatlakozott barátja gépéhez, a háromdimenziós kivetítőn megjelent a kapcsolódást jelző forgó ikon, lassan vörösből zöldre változott, majd tejszerű köddé, végül megjelent Dani térhatású képe, úgy harminc centis nagyságban.
– Hello, mi az?
– Hallottad, hogy a holnapi vizsgán mi lesz? – vágott a közepébe Gábor.
– Igen, előbb mondta anya.
– Nekem is. Ez szívás, most állhatok neki tanulni.
– Ha ezt tudom, biztos nem fizetek azért a programért, a legjobb ütőmet adtam érte, remélem, anya nem fogja keresni.
– Én meg egy iránytűt.
– Azt, amelyikben az a földgömb is volt?
– Azt. – Hallgattak, Gábor tudta, hogy Dani most haragszik rá, már többször kérte tőle, de nem adta oda. Még apa hozta az egyik útjáról, itt ilyen régiségeket nem lehetett kapni.
– Na, szia, tanulok – szólalt meg barátja, hangján enyhe sértődöttség érződött. – Csak azt nem tudom, minek ez, mikor már mindent meg lehet tudni egy pillanat alatt.
– Én is megyek, szia.
– Várj még egy pillanatot! Ráérsz szombat délután? Mutatni akarok valamit.
– Persze – felelte Gábor minden meggyőződés nélkül. Ami azt illeti, arra a napra alvást tervezett, akkor kezdődött a vakáció, de jobbnak látta, ha inkább elmegy, nem akarta még jobban megbántani Danit.
– Akkor átküldöm a címet. Háromkor ott találkozunk.
– Rendben. Hívás vége.
A számítógép bontotta a vonalat. A fiú sóhajtott egyet, aztán fáradtan mondta: Európai Unió, hatodik osztályos tananyag.
Száztízhat éve csatlakozott hozzá Magyarország, akkor még minden más volt, akkor még az egyik legszegényebb államnak számított, ma bezzeg örül, aki itt élhet. A kivetítőn képek, táblázatok jelentek meg, aztán videofilmek peregtek, Gábor egész délután tanult.

Másnap reggel nyolckor bejelentkezett a professzor gépére. A férfi lefuttatta az ilyenkor szokásos biztonsági rutinokat, aztán feltette a vizsgakérdéseket. Húsz perc volt az egész, de egy napnak tűnt, végül 87%-ra értékelte. Rosszabbra számított. Összességében elég jól zárta az évet, 92 %-kal. A legfontosabb tárgyakból, matematikából, fizikából, elektronikából, kémiából, logikából száz százalékos volt, a többi meg úgysem számított.
Tíz óra felé Gábor úgy döntött, elmegy egy kicsit a városba. Danit nem hívhatta, az ő vizsgája még csak akkor kezdődött. Ahogy leért a konyhába, akkor jött csak rá, hogy aznap még nem is evett. Kivett egy doboz félkész makarónit, berakta a multifunkcionális sütőbe, beállította a gombokat és várt. Egy perc múlva a gép ajtaja kinyílt, és egy kar kinyújtotta az ételt. Ezek a konyhai eszközök mindent tudtak, amit csak kívánni lehetett, sütöttek, grilleztek, mikrohullámú sütőként üzemeltek. Amikor megvették, betáplálták a család ízléséről az információkat, azután már csak az étel azonosítóját kellett beütni, és mindent magától megcsinált, a legújabb modelleknél pedig még erre sem volt szükség, azok az élelmiszerek dobozára nyomtatott kód alapján dolgoztak, közben pedig infrakamerák segítségével elemezték, hol tart a folyamat.
Gábor elvette az ételt, a kar visszahúzódott, a sütő ajtaja bezárult, majd hallani lehetett, ahogy a beépített tisztító működésbe lép. Leült az asztalhoz, és enni kezdett, közben a konyhai érzékelők észlelték a jelenlétét, és a hangszórókból szólni kezdett kedvenc zenéje. Miután elfogyasztotta késői reggelijét, az étel dobozát a hulladékgyűjtőbe helyezte, az szétbontotta anyagok szerint és a pince elejében található tárolókba szállította. Ezeket az edényeket havonta cserélték az újrahasznosító cég munkatársai, hermetikusan zártak, semmilyen szag vagy szemét nem kerülhetett ki belőlük.
Gábor azon gondolkodott, mivel is tölthetné a napját, végül úgy döntött, gördeszkázni fog a lakóövezet közepén újonnan felépített parkban, csak arra nem emlékezett már, hova rakta előző alkalommal a deszkát. Reménykedett benne, hogy energiaforrásai lemerültek, mert akkor legalább gyorsan megtalálhatja valamelyik töltő közelében. Nem sok esélyt látott rá, ezek a modellek egy hónapig is bírták volna folyamatos használat mellett, egyetlen feltöltéssel, de ezen a napon úgy látszik, szerencséje volt. A deszkára a tárolóban talált rá, az egyik elosztótól egy méterre, nem kellett fizikailag rákapcsolódnia, rádióhullámok segítségével vette fel az energiát. Gábor a kijelzőre pillantott, száz százalékot mutatott, most egy darabig megint nem lesz vele gond. Talán mire lemerül, kaphat egy újat, olyat, amilyen Daninak is van, beépített tanuló rutinokkal. Az övé csak az alapdolgokat tudta, igazából csak azért szerette, ha nála van, mert olyankor nem kellett gyalogolnia. Anya, persze, ezt nem érti meg, azt mondja, még csak egy éves, minek venne másikat. Talán, ha apa hazajön, kikönyöröghet magának egy újat. Tényleg, apa holnap érkezik. Kiküldetésen van Amerikában, valami új energiaforrás tesztelését végzik. Dani nem értette, miért ott, hiszen itt sokkal fejlettebb eszközök állnak rendelkezésre. Na, majd holnap, gondolta, azzal felkapta a gördeszkát, és kiviharzott a házból. Az ajtót nem zárta, mint ahogy más sem, erre már nem volt szükség. A házban lévő érzékelők jelezték volna, ha idegen megy be, de ilyesmi nem gyakran esett meg, ez a fajta bűnözés már nem működött. Volt helyette más, néha feltűnt egy-egy hacker a világhálón, aki szervereket tört fel, vagy adatokat lopott, de már ez is kezdett eltűnni. Igaz, ennek a bűnözésmentességnek megvolt az ára. Minden emberbe, már születése pillanatában, chipet építettek, persze olyan helyre, hogy ne tudja eltávolítani, és ezen keresztül folyamatosan megfigyelés alatt tartották. Miután ezt bevezették, rövidesen megszűnt a készpénz-forgalom is, egyszerűbb volt virtuális úton intézni mindent, így pedig mindenkit egyértelműen azonosítani tudtak. Ha valaki mégis megpróbálkozott az azonosítója eltávolításával, és sikerült is neki, az utána már nem mehetett közösségi helyekre, de a városokat is kerülnie kellett, hiszen a rendszer automatikusan kiszűrte volna.
Gábor a park felé menet még beugrott egy játékterembe. Hallotta, hogy új gépeik érkeztek, és ki akarta próbálni, de csalódottan kellett megállapítania, hogy mások is értesültek róla, mert már sokan várakoztak az előcsarnokban, és a kivetítőn figyelték az eseményeket. Azért szerette ezeket a játékokat, mert annyira életszerűek voltak. Most éppen egy középkori csata zajlott, ő valószínűleg az angolok oldalán harcolt volna, azokat jobban kedvelte. Ha valaki ilyenkor benézett a terembe csak egy csomó, kényelmes fotelben ülő embert látott, fejükön furcsa szemüveggel, ujjaikon érzékelőkkel; karjukkal, lábukkal széles mozdulatokat tettek, amit a kívülálló nem igen tudott értelmezni. De belülről teljesen más volt, onnan nézve az ember úgy érezte, mintha ott lenne a történet helyszínén, mintha ő is egy harcos, egy földönkívüli, vagy éppen egy virtuális szerető volna. Persze ez utóbbiról Gábor csak hallott, ezt nekik még nem engedték meg kipróbálni. Feri, a nyolcadikból, azt mondta, ő már látta, de Feri mindent kitalál, úgyhogy az sem biztos, hogy igaz.
Még egy ideig nézte a kivetítőket, aztán folytatta útját a park felé. Ott nem voltak sokan, úgy látszik, mindenki a vizsgáival volt elfoglalva. Nem baj, gondolta, így legalább nyugodtan gyakorolhat.

* * *

Éva megnyugodva kísérte ki a dédmamát az orvosi rendelőből. Mindig ideges volt, ha ide kellett jönnie, nem szerette a kórházakat. Az egész vizsgálat nem tartott sokáig, talán még fél óra sem volt, annyi is csak azért, mert a dédi mindig mindenkinek el akarta mesélni a gyermekkorát. Ahogy beléptek egyből megnézték infrakamerákkal a test hőtérképét, ott nem találtak nagyobb eltérést, majd jött a vérvizsgálat, amiből szinte minden lényegeset megállapítottak, és ehhez mindössze egy csepp kellett. A dédi ízületi panaszaira is adtak egy gyógyszert, persze, kizárólag természetes anyagokból készültet. Az idős hölgy mindig kihangsúlyozta ez irányú kérését, mondván, az ő fiatalkorában még csak vegyszerek voltak. Éva egy darabig próbálta neki bizonygatni, hogy most már másképp van, aztán feladta.
Ő a szokásos vizsgálatokat leszámítva öt éve járt utoljára korházban, amikor Rékával volt állapotos. Örültek neki, hogy egyáltalán lehet gyermekük, mert a meddőség már eléggé gyakori volt a barátaik között; el sem akarták hinni, hogy ő spontán lett várandós, ráadásul mindkétszer. Még ma is borzongással töltötte el, ha visszagondolt arra a napra mikor először látta kislánya képét. Gábor születése után egyből szerettek volna még egy gyermeket, de nem sikerült, pedig mindent kiszámoltak minden hónapban. Aztán mikor már letettek róla, akkor érkezett ez a kis hercegnő. Éva azt hitte, valami betegsége van, de az orvos mosolyogva közölte vele, gyermeket vár. Elvégezte az olyankor szükséges genetikai vizsgálatokat, és mutatott neki egy valószínű képet kislányáról egy, öt és tizenöt éves korban, és Réka pontosan úgy néz ki, mint ahogy jósolták. A szülésre nem kerülhetett sor otthon, tekintetbe véve a kockázatokat, de a Szülőotthon nagyon barátságos hely volt. Szinte órára pontosan kiszámolták, mikorra kell bemennie, és nem is tévedtek. Nem sok nő volt már, aki természetes úton szült, de ő közéjük tartozott.
Kilépve az épületből taxit hívtak, megadták a robotsofőrnek a címet, és elindultak Rékáért az óvodába. Az intézmény a város közelében helyezkedett el, egy park közepén. Ideális hely volt a kisgyermekek számára, egy saját állatfarmmal, ahol közelről ismerkedhettek meg a lovakkal, nyulakkal, macskákkal. Utóbbiból már nem sok volt, a vírus szinte teljesen eltüntette őket.
Viszonylag gyorsan odaértek, ezek a járművek folyamatosan kommunikáltak egymással és a központokkal, így elkerülhető volt mindenféle torlódás, baleset. Nagyon kevesen vezettek autót, mindenkinek rendelkezésére álltak az ingyenes közösségi gépkocsik. Elektromos meghajtásúak voltak, így a városok lég- és zajszennyezettsége szinte teljesen megszűnt.
Ahogy az óvodához értek, a mindenütt megtalálható érzékelők jelezték a rendszernek érkezésüket, és a kapu kinyílt. Egyúttal jelzést is küldtek a megfelelő csoportba, így mire odaértek a kislány már útra készen várta őket. Réka, ahogy várható mindig, nagyon jól érezte magát, nem akart hazamenni. Még csak négy éves múlt, de máris határozott elképzelésekkel rendelkezett mindenről. Ha felnő, természetesen űrhajós lesz, és ő is elutazik a Holdra, ott fogja vezetni azt a kutatóbázist, amiről a TV-ben hallott, és ahol a legjobb barátnője, Kati, apukája is dolgozik. Éva elmosolyodott, Rékáról el is tudott képzelni egy ilyen jövőt. Ha ő valamit a fejébe vett, azt rendszerint véghez is vitte.
Valami furcsa volt a kislányon, de először nem tudta, mi az, aztán rájött:
– Tegnap még azt mondtad, utálod a zöldet.
– Igen, de megbeszéltük Katival, hogy most már szeretjük. Csak azt nem tudtuk megcsinálni, hogy kék pöttyök legyenek rajta.
– Aha – mondta Éva, majd közelebb lépett. Felhajtotta a szoknya szélét, és megnézte a chip számát. Felállt, és az egyik fali konzolhoz sétált. Belépett az azonosítójával, majd megnyitotta a gyártó honlapját, beütötte az imént leolvasott számot, és még néhány információt. Mire visszafordult, a kis ruha már kék pöttyöktől tarkállott. Mint egy papagáj, gondolta a nő, de inkább nem mondta ki. – Megfelel? – kérdezte.
– Nagyobb pöttyöket akarok, és nagyobb fodrokat is!
– Jó, a többit majd inkább otthon állítom be – felelte a nő, és elindultak. Kevesebb ruhát vettek, mióta megjelent ez az új anyag. Egyrészt öntisztuló volt, másrészt, bizonyos határokon belül, állítani lehetett a formát, a méretet és a mintázatot is. Mindezek ellenére, egyáltalán nem volt olyan érzése az embernek, hogy mesterséges; légáteresztő volt, és könnyed. Nagyon gyorsan kiszorított a piacról minden korábbi megoldást. Ha mégis tönkrement, a hulladékot újra felhasználták.
Lassan már teljes volt az újrahasznosítás körforgása. Igaz, ehhez a nyolcvan évvel korábbi járvány is kellett. Ha nem olyan drasztikus és gyors, az emberiség, talán, soha nem ébred rá saját hibáira.
Egy egyszerű meteorit becsapódással kezdődött. Az északi sarkra érkezett a hatalmas szikla, egy lakatlan területre. Az ütközéstől felolvadt jég újra megfagyott körülötte. Aztán évek teltek el. Az a néhány kutatócsoport, ami a keresésére indult, nem akadt rá, egészen addig az évig. Akkora érte el csúcspontját a bolygó felmelegedése. A sarki jégsapkák szinte teljesen eltűntek, így felszínre kerülhetett a meteorit is. Nem tudni, az hozta-e az ismeretlen vírust, vagy a körülmények szerencsétlen összjátéka folytán pont oda csapódott be, ahol az volt, mindenesetre, mint később kiderült, az ott gyűjtött mintákkal vitték be először Amerikába, majd onnan a többi kontinensre. Nagyon gyors terjedt a kór, mire megtalálták az ellenszerét, már rengetegen meghaltak. Egész városok lettek lakatlanok. Ahol több volt a túlélő, ott valószínűsíthetően genetikai okok álltak a háttérben. Ilyen volt a Kárpát-medence, Belső-Ázsia nagy része, egyes amerikai államok és még néhány terület. Mindenütt a döbbenet és a kétségbeesés uralkodott el. Kilencvennyolc százalékos népességcsökkenés, ami csak az ellenszernek köszönhetően nem lett nagyobb. Persze lehette volna kisebb is, de akkor még a pénz dominált.
Félelmetes volt ilyen közel kerülni az emberiség kihalásához. A megmaradt népesség körében ezután nagy-nagy tisztelet övezte a tudást, a valódi tudást.
Kezdetben még fel-feltűntek bandák, akik, afféle madmaxes harcosokként, akartak uralmuk alá hajtani mindent és mindenkit, aztán lassanként sikerült helyreállítani a közbiztonságot.
A világnak szembe kellett néznie a megváltozott helyzettel. A kihalt területeken működő reaktorok leállításával kezdték, még mielőtt nagyobb baj történne. Ez azt is jelentette, hogy rengeteg helyen teljesen megszűnt az elektromosenergia-ellátás. A hő- és vízerőművek közül sem tudták mindegyiket használni, egyszerűen nem maradt elég szakember a működtetésükhöz. A túlélők egy része nem akarta elhagyni otthonát, ami egyet jelentett azzal, hogy sokszor középkori körülmények között folytatták életüket. A többség azonban a még élő városokat választotta, így ott energiahiány és más problémák léptek fel.
És akkor valakinek eszébe jutott egy rég elfelejtett találmány. Az is az atomenergiára épült, csak teljesen másképp hasznosította azt. Tökéletesítették, és 2060 környékére eljutottak egy olyan szintre, amit már az emberek kezébe adhattak. Épp időben. Addigra a városok erősen szennyezettek, a kevésbé lakott területek pedig gyakran élhetetlenek voltak.
Az új szerkezet kezdetben még több köbméteres helyet foglalt el, és különleges biztonsági intézkedések övezték, hiába mondták a tudósok, hogy felesleges. Aztán, ezeket végül is elhagyták és a mérete is a felére csökkent, jóllehet a súlya még így is tetemes volt, ennélfogva helyhez kötött. Az újonnan épülő házakba már beépítették, és onnantól kezdve évtizedekig működött a fűtőanyag cseréje nélkül. Nem volt sugárzásveszély, bár sokan tartottak tőle. Sokkal nagyobb kihívást jelentett az előállított energia tárolása. A korábbi akkumulátorok erősen környezetszennyezőek voltak, és alacsony hatékonyságúak, de rövidesen erre is találtak megoldást. Addigra a világ már felismerte, hogy nem lehet elsődleges cél a minél nagyobb vagyonok felhalmozása, így már semmi nem hátráltatta a fejlődést, nagyon gyorsan jelentek meg az újabbnál újabb találmányok. Az elektronikában, a közlekedésben, az orvostudományban. Ez utóbbi volt a legnagyobb probléma. Az emberiség elérkezett egy olyan pontra, amiről már a huszadik század végén is sokat beszéltek, és amit akkor még senki sem akart elhinni. Talán a vírus is felgyorsította ezt a folyamatot, de már alig akadt olyan nő, aki képes volt természetes úton teherbe esni. A szülések pedig szinte mindig császármetszéssel végződtek. A népességszám csak azért nem csökkent tovább, mert időközben, az orvostudomány fejlődésével a várható életkor megközelítette a korábban elképzelhetetlen száznegyven évet. De ez a probléma mindenképpen megoldásra várt. Emlegettek is valami új eljárást a testen kívüli szaporodásról, afféle mesterséges méhekben, de még túl nagy volt az ellenállás ezzel szemben. Sokan attól féltek, az így létrehozott egyedekben nem alakul ki megfelelő érzelmi kötődés, és felnőve komoly lelki problémákkal kell szembenézniük. Főleg a különféle egyházak tiltakoztak ellene.
A járvány után a vallások szerepe megerősödött ugyan, az emberek ebbe kapaszkodtak, mikor már kilátástalannak tűnt a helyzet, de aztán, ahogy sikerült újra felépíteni egy élhető világot, ismét vesztettek népszerűségükből.
Az újfajta energia megjelenésével, ami a korábbiakhoz képest szinte kiapadhatatlan volt, sürgetővé vált egy új környezet kialakítása is. A régi városok infrastruktúrája elavulttá vált, átépítése pedig értelmetlen munka lett volna. Így aztán nagyon sok kormány döntött új lakóterületek létrehozásáról. Mérnöki pontossággal megtervezett városok, tökéletesen merőleges utcákkal, egymáshoz illő házakkal. A munkálatok nagy részét gépek végezték, a lakók csak akkor látták, amikor már készen volt. Mindenki kapott rá lehetőséget, hogy a közösség része legyen, alapjoggá vált a lakhatás, amihez a házat, az állam biztosította. Cserébe elvárta a polgároktól, hogy minden tudásukat a jövő biztosítására használják, és ez ellen nem is lázadt szinte senki. Új volt még ez a világrend, és a régi után inkább álomszerűnek tűnt, bűnözés, éhezés nélkül. Akkor is, ha ennek az volt az ára, hogy mindig mindenkit megfigyelhettek. Na, persze, nem olyan nagytestvéresen, csak a beültetett chipek által, amik folyamatos adatokkal szolgáltak az egyén tartózkodási helyéről, fogyasztási szokásairól, és egyesek szerint még nagyon sok másról is. A többség ezt csak paranoiának tartotta. Elvégre mi oka lenne az államnak mindenkit megfigyelni…
Akik nem értettek egyet ezekkel a módszerekkel, azoknak még mindig ott volt a lehetőség, hogy vagy egy olyan államot válasszanak lakóhelyüknek, ahol nem változott semmi, vagy a hivatalos lakóterületeken kívül éljenek, esetleg a régi városok valamelyikében, amit még nem romboltak le. Ugyanis a legtöbb területet, miután újat építettek helyettük, visszaadták a természetnek, és eltűntették róla – amennyire tudták – a civilizáció nyomait. Csak nagyon kevés építészeti értéket sikerült megmenteni, a technika ezúttal erősebbnek bizonyult. A cél pedig egy rendezett világ létrehozása volt, ahol minden kiszámítható. Rengeteg film szólt erről, az emberek szerették nézni a fejlődést bemutató műsorokat.
A világűr meghódítása egyelőre háttérbe szorult, legalábbis arra az időre, amíg megoldják a földi problémákat. Voltak, akik a modern repülőgépek – szintén nukleáris energiával működtek – kifejlesztése után újra elővették a témát, és a közelmúltra sikerült is megépíteniük egy nagyon újszerű rakétát, aminek a tesztelése jelenleg is folyamatban volt. Nagyon jó eredmények mutatkoztak, többször is jártak a Holdon, űrbázist építettek ki, de ezúttal főleg az űrutazás fejlesztése miatt.
Néha már úgy tűnt, túlságosan is nagy hangsúlyt fektetnek a fejlődésre. A kultúra némiképp háttérbe szorult. A művészetnek nem volt igazi értéke az új világban, azzal majd akkor foglalkoznak, ha biztosnak tudhatják az emberiség jövőjét.

A gyerekek ebből az egészből nem sokat érzékeltek. Szabadon járhattak a város területén, élvezték az előnyöket. Új, biztonságos közösségi terek, ahol minden létező szórakozási lehetőség megtalálható volt. Igaz, mostanában a fagylaltos egyre többször utasította vissza őket, ha hozzá tévedtek, és az egészségügyi előírásokra hivatkozott. A chipek segítségével a központ ugyanis nyilvántartotta azt is, ki mikor mennyit evett, és ezt összevetette az egyénről tárolt adatokkal, ami alapján különböző kategóriákba sorolta be. Ezeket a besorolásokat továbbította azokra a helyekre, ahol az illető megfordult, és ez alapján szolgálták ki vagy utasították vissza. De a gyerekek nem azért gyerekek, hogy ne találnának erre megoldást. Amelyiküknek engedélyezték, az megvette a többieknek is, ameddig a kerete tartott.

* * *

Késő délután volt, mire Éva hazaért a dédivel és Rékával. Gábor is épp akkor érkezett meg. Másnap már kezdődött a vakáció így nem kellett korán ágyba bújniuk, bár a számítógép többször is figyelmeztette őket, hogy ideje lenne lefeküdni. Anya végül megunta, és egyszerűen kikapcsolta az ezért felelős programrészt. Még megtehette, a gép régebbi verzió volt.
Éjfélre kerültek ágyba.
Évának a következő napra személyes találkozója volt munkaadójával (számítógép fejlesztőként dolgozott, és csak havonta egyszer járt be), így a két gyereket Laurára hagyta. Nem aggódott, ha valamit el is felejtene az idős asszony, a rendszer akkor is felügyel mindent. Reggel korán elment, Gáborék még aludtak.
Egész délig így is volt, valami soha nem változik. Aztán ahogy felkeltek, rohantak a konyhába, mindketten jól ismerték az eszközöket, segítség nélkül is el tudták készíteni a reggelijüket. Laura nem mutatkozott, ami nem volt éppen szokatlan, biztosan valamelyik barátnőjével beszélte meg a régi, szép időket, vagy az egyik emberszerű robotjával tartott táncgyakorlást. A robot egész véletlenül a dédpapára hasonlított, de ezt hangosan egyikük sem jegyezte meg, tudták, hogy csak fájdalmat okoznának vele. A papa pár éve költözött el. Na, nem az élők sorából, csak a barátnőjéhez. Szerelmes lett.
Gábor úgy döntött, kivételesen elviszi magával a húgát Danihoz, ki tudja, talán még Rékának is tetszene az az érdekes dolog, amiről barátja beszélt. Nem ismerte azt a városrészt, ahová hívta, de ez nem akadályozhatta meg abban, hogy odamenjen. A navigációs rendszer a hívójában majd irányítja. Réka nem kérdezte, hová tartanak, örült, hogy nem kell a dédi unalmas meséit hallgatnia egész nap.
Jó egy órás séta volt az út. Eléggé egyhangú, mert az utcák és rajta a házak nem sokban különböztek egymástól. A város széle felé tartottak. Nem voltak védőfalak körülötte, csak az érzékelők vonták láthatatlan burokba. Dani a kezén lévő hívóra pillantott, ami leginkább egy karkötőre hasonlított, azzal a különbséggel, hogy háromdimenziós képeket hozott létre, most éppen a környékről. Sok egyéb funkciója mellett olyan tárolókapacitással rendelkezett, amivel régen egy egész kutatóbázis. A fiú testében lévő chippel együtt félelmetes egységet alkottak, mindig mindent „tudtak” az életéről, csak a gondolatai maradtak meg önmagának, azt még nem sikerült lehallgatnia senkinek. Ahogy odaértek, Gábornak furcsa érzése támadt, ám elhessegette magától. Gyakran előfordult, de anyának nem akart beszélni róla, mert tudta, ha kiderül, az egy jelzés lesz az adatlapján, ami aztán hatással lesz egész életére. A nagybátyja is így járt, aztán egyszer csak eltűnt a városból, ők pedig nem beszéltek róla többet. Sok ideje nem is volt keresni a megérzés okát, mert Dani jelent meg a ház ajtajában és intett, hogy menjenek oda, majd el is tűnt. Rékának nem kellett kétszer mondani, már rohant is, és pár pillanattal később őt is elnyelte a ház. Gábor megvonta a vállát, ő is elindult.
Ahogy belépett becsapódott mögötte az ajtó, ijesztően hangosan. Rémülten fordult hátra, és…
Dani vigyorgó képét látta maga előtt meg persze a húgáét.
– Megijedtél?
Hol vagyunk? – kérdezte Gábor válasz helyett.
– Ja, ez csak egy üres ház, Feriékkel szoktam idejárni. Úgy tűnik ezt még nem adták ki senkinek, mert még minden új volt, mikor idejöttünk. De nem ez az igazán érdekes, hanem… – kezdte, aztán inkább megragadta barátja karját és a pince felé kezdte vonszolni. Réka előrefutott.
– Hogy tudtatok egyáltalán bejönni anélkül, hogy a riasztó jelzett volna?
– Feri azt mondta, kívül van az érzékelők hatósugarán, de a haverja szerint csak rosszul szerelték fel a ház rendszerét.
– Nem szoktak tévedni – dünnyögte Gábor.
– Találtunk itt valamit, állítólag megváltoztatja a chip jelét, ami bennünk van. Kipróbáljuk?
– Te nem vagy normális! Tudod, mit fogunk kapni ezért? Szerintem jó pár havi zsebpénzmegvonást. És különben sem hiszem, hogy meg lehetne csinálni.
– Akkor meg mitől félsz, gyere és próbáld ki!

Réka kiáltása szakította félbe őket. Gábor már rohant is, ha valami baja esik, soha nem bocsátja meg magának. Messziről látta, hogy a kislány egy gép előtt áll, és meredten nézi, miközben a mellkasát dörzsöli. Letérdelt elé és megfogta a kezét, érezte azt a furcsa illatot, a vér szaga keveredett az égett húséval. Felhúzta a kislány ruháját. Körülbelül a szíve magasságában egy néhány centis piros folt látszott, aminek a közepén valami megcsillant. Nem lehetett látni, mi az, csak ha véletlenül olyan szögbe került az ember, akkor pillanthatta meg az apró fénytörést. Gábor épp arra készült, hogy valahogy eltávolítsa azt a valamit, mikor iszonyú forróság, és tűszúrásszerű érzés hasított belé, még a lélegzete is elakadt a fájdalomtól. Összegörnyedt, de fél szemmel még látta, hogy barátja is hasonló traumán esik át. Réka közben magához tért kissé a sokktól, és sírni kezdett, láthatóan semmit nem értett.
Hangok szűrődtek be az utcáról, kiabálás, majd hallani lehetett, ahogy nehéz csizmák talpa alatt dübörög a padló a fejük felett. Réka ijedten hátrált a fal felé, és közben a bátyjára nézett. Véletlenül megnyomott egy gombot, amitől a szemben lévő falon, kinyílt egy ajtó.
– Gyerünk – mondta Gábor és megragadta a másik két gyerek kezét. Az ajtó mögött egy alagút látszott, két oldalán fénycsövekkel. Oda rángatta be társait. Nem tudta, kik közelednek, de úgy látta jobbnak, ha elrejtőznek, amíg kiderül. Behúzta maguk mögött az ajtót. Az kissé szorult, úgy látszik, nem arra tervezték, hogy emberi erővel zárják, valószínűleg elektromos motorok végezték volna ezt a munkát. A fiú nagyot rántott rajta, keze megcsúszott, és a csuklóján lévő hívó elakadt, majd lerepült a kezéről. Egyenesen az ajtó és a fal közé. Gábor lehajolt, hogy felvegye, de abban a pillanatban iszonyatos robbanás rázta meg a pincét, a lökéshullám pedig rájuk zárta a nehéz ajtót, nem volt visszaút. A folyosó fényei vibrálni kezdtek, majd kihunytak. Réka felsikoltott, bátyja szinte biztos volt benne, hogy senki nem hallja őket.
– Mi.. mi.. mi történt? – hebegte Dani a sötétben.
– Nem tudom, de vissza nem mehetünk – felelte Gábor.
– És előre sem, semmit nem látok ebben a sötétben.
Réka sírni kezdett. Gábornak eszébe jutott valami, néhány hónapja vett egy zseblámpát, ami azóta vele volt. Egy alkalmat kivéve, amikor apa kölcsönkérte, de aztán visszaadta, és azt mondta, mindig legyen nála, egy férfi nem mászkálhat ilyesmi nélkül. Most nagyon is jól jött. Sok fényt nem adott ugyan, de ahhoz eleget, hogy lássák, hova lépnek.
A két fiú egymásra nézett, Gábor megfogta a húga kezét, és elindultak. Nem tudták, hova tartanak, de nem maradt más lehetőségük. A folyosó egy darabig egyenesen haladt, majd lejteni kezdett, néha ijesztő szögben, aztán emelkedők következtek. Nagyon sokáig mentek, többször is meg kellett állniuk, mert Réka nehezen viselte a fárasztó utat, és a bezártságot is. Kis ujjaival olyan görcsösen szorította Gábor kezét, hogy az szinte belefehéredett, de nem szólt. Ő is félt, és nem akarta, hogy Réka ezt észrevegye. Iszonyúan mérges volt Danira, de ezt majd inkább akkor akarta elmondani neki, ha végre kijutnak innen.
Több óra is eltelhetett, mire a folyosó egy elágazáshoz érkezett, egyik oldalon fény látszott a távolban, Gábor úgy döntött, arra indulnak, már az sem érdekelte, kik lesznek ott, csak végre kijussanak innen. A fény azonban nem emberekhez kapcsolódott, a Hold világította meg az alagút végét. Éjfélre járhat, állapította meg a fiú, ahogy felnézett az égre.
Fáradtak voltak, nem bírtak volna, ki tudja, hány órát gyalogolni, mire visszatalálnak a városba, és azt sem tudták, merre kellene indulniuk, úgy döntöttek az alagútban töltik az éjszakát. Bár, ez inkább Gábor döntése volt, a többiek fáradtan bólintottak. Daninál volt néhány csoki, azt megették, aztán egymást átölelve lefeküdtek a földre, és el is aludtak.

* * *

Éva aznap későn ért haza. Laura csodálkozva nézte:
– A gyerekek?
– Hogy érted azt, hogy a gyerekek? Itthon voltak, úgy volt, hogy te vigyázol rájuk.
– Elbeszélgettem az időt – hajtotta le a fejét az idős hölgy –, és mire kijöttem a szobámból, már nem voltak itt. Ezt az üzenetet hagyták – kapcsolta be Laura a kivetítőt. Gábor képe jelent meg, mondta, hogy elmegy egy kicsit a városba és Rékát is magával viszi, estére otthon lesznek.
Éva az órára nézett. Hét múlt, nem szokott Gábor ennyi ideig kimaradni, különösen ma, mikor az apja is hazajön. Bármelyik pillanatban megérkezhet. Nyílt az ajtó. Merre jártatok ennyi ideig, akarta Éva kérdezni, de csak a férje volt az.
– A gyerekek? – kérdezte a férfi.
– Elmentek sétálni, de még nem értek haza.
Dénes összevonta a szemöldökét, és az egyik kivetítőhöz lépett. Rutinosan ütötte be a gombokat. A program, amit elindított a beépített chipek helyzetét volt hivatott jelezni, de most csak egy rövid üzenet jelent meg. A kérdéses egyének nem találhatók a hálózaton. Dénes meglepetten nézte, aztán beütötte a saját azonosítóját. Az ő tartózkodási helyét egyből jelezte a gép, aztán Éváét is megnézte, ott sem volt probléma. Még egyszer megpróbálta a gyerekekét. Semmi.
Megszólalt a telefon, a gép egyből kapcsolta hívót. Ez szokatlan volt, csak nagyon sürgős esetekben szokott így lenni. Dani anyja jelentkezett be, és a fiát kereste. Annyit tudott csak, hogy Gáborral töltötte a délutánt. Éva rémülten hallgatta a beszélgetést, majd meg sem várva a végét, egy másik vonalon hívta a központot. A szervezet villámgyorsan lépett működésbe. A központ továbbította részükre a gyerekek egész napos útvonalát, pontosabban délután háromig, amikor is nyomuk veszett a D3-as körzetben. Éva megjegyezte, hogy akkor azonnal indulnak oda, de a központ megtiltotta. Ilyen még nem fordult elő. A magyarázat mindössze annyi volt, hogy az a körzet biztonsági okokból lezárásra került, a környező házakat is evakuálták. Dénes döbbenten nézett a feleségére.
Megvárta, míg a központ bont, majd elővett egy készüléket a zsebéből és néhány gombnyomással hívott valakit. Éva csodálkozva nézte. Soha nem látott még ilyesmit. Nem volt kivetítő, csak a halk kattogás hallatszott, nem értette, miről van szó, de Dénes arca mindent elárult.
Aztán lerakta, megfogta a nő kezét és a tárolóba vezette. Gondosan bezárta az ajtót, a csodálkozó Laura előtt, majd egy Éva előtt ismeretlen jelsorozatot ütött be az ottani konzolon, aztán várt pár percet, és beszélni kezdett. A nő alig értett belőle valamit. Robbanásról volt szó, meg lezárt területről és arról, hogy nem hagyhatják el a várost. Annyit fogott csak fel, hogy a gyerekeknek biztos nem esett baja, mert holttesteket nem találtak, aztán elájult.

* * *

Gábor arra ébredt, hogy egy hangya mászik a kézfején, érdeklődéssel szemlélte a kis élőlényt, eddig ilyet nem látott, csak a biológia tananyagban. A városban nem voltak bogarak. Ránézett társaira, ők még aludtak. Feltápászkodott, kinyújtóztatta zsibbadt végtagjait, és elindult, hogy körülnézzen a környéken.
Odakint szokatlanul magas növényzet fogadta. Ez furcsa volt, a városban a fű mindig egyforma öt-hat centis lehetett. El sem tudta képzelni, hogy ilyen nagyra is megnőhet. Lehajolt és akkor látta, hogy rengeteg bogár, többnyire hangya, nyüzsög a földön, ami szintén különbözött az otthonitól. Ennek a színe sárgásbarna volt és a szaga is más. Felállt és körülnézett. Egy nyúl ugrott fel a zajra, amit csapott. Azt hitte, azok is kihaltak már, de úgy látszik rosszul jegyezte meg.
– Haza akarok menni – hallotta meg Réka hangját a háta mögött. Megfordult és látta, hogy a kislány arca mennyire sápadt, de a mögötte álló Danié sem sokban különbözött tőle. Körbepillantott. Egy tisztáson lehettek, mindenfelé magas fák takarták a kilátást.
– Szerintem menjük vissza, amerre jöttünk – vetette fel Dani.
Gábor megrázta a fejét:
– Nem jó ötlet, szerintem az az ajtó ugyanúgy zárva van, mint ahogy hagytuk. Arra nem mehetünk.
– Akkor merre?
Neked kellene tudni a választ, miattad kerültünk ide, akarta Gábor rávágni, de meglátta Réka arcát, és inkább csendben maradt. Próbálta kitalálni, merről jöhettek, nézte a napot, de nem lett okosabb, végül találomra felemelte a kezét:
– Arra megyünk.
– Biztos? – kérdezte Dani, de ahogy Gáborra pillantott, látta, hogy hiába várna megnyugtató válaszra.
Réka a bátyjára nézett, majd megfogta a kezét. Elindultak. Be a fák közé. Valamiféle ösvényszerűség látszott, így arra vették az irányt. Néha fel-felriasztottak néhány madarat, de ők jobban féltek, mint azok. Gábor próbált erősnek látszani, de nem sokon múlt, hogy el nem sírta magát. Otthon szeretett volna lenni, az ő biztonságos világukban.

* * *

Éva kinyitotta a szemét, a nap már magasan járt. A speciális ablakok ugyan leárnyékolták sugarait, de így is érződött az ereje. Dénes ült az ágy szélén, és őt nézte. a nőnek egyből eszébe jutott minden. Mondani akart valamit, de a férje jelezte, hogy ne beszéljen. Éva nem értette. Emberek jöttek be. Egyenruhások. A gyerekekről kérdeztek, és biztosították, hogy mindent megtesznek, hogy megtalálják és biztonságban visszahozzák őket. Dénes feltűnően más volt, mint szokott, de Éva érezte, hogy jobb, ha nem szól. Nagyon sokáig tartott az egész, mire elmentek. Átnéztek mindent, találtak valami manipulátort Gábor dolgai között, de azon kívül, hogy megemlítették, nem zavart őket. És most Évát sem. Az érdekelte a legkevésbé, hogy a fia esetleg csalt a vizsgán. Csak lennének már meg.
Végül elmentek, addigra ismét beesteledett, Dénes zárta be utánuk az ajtót, a nő ránézett, de a férfi csak a fejét rázta, még nem beszélhetnek. Elővett néhány eszközt különböző fiókokból, állított valamit rajtuk, összeillesztette őket, aztán felemelte. A készülék villogni kezdett, Dénes megrázta a fejét. Átment a másik szobába, ott is ez volt az eredmény. Éva követte. Végigmentek az egész házon, és a szárítóhelységben végre kialudt a fény.
A férfi suttogni kezdett:
– Visszamegyünk, és összepakolsz néhány holmit, csak a legfontosabbakat, még ma éjjel elhagyjuk a várost, azt hiszem, sejtem merre lehetnek a gyerekek. Ne kérdezz semmit, ha egyetlen napot is késlekedünk, már nem biztos, hogy el tudunk menni. De előtte van még valami, ez fájni fog, próbálj meg csendben maradni – mondta és bekapcsolt valamit a készüléken. A nő mellkasába iszonyú fájdalom hasított, lila fények tűntek el a szeme előtt, aztán enyhült a szúrás. Látta, hogy Dénes közben még beüt pár gombot, aztán a nő ingét kezdte el kigombolni. Odatartotta a gépet, kis koppanás hallatszott, és egy apró vércsepp jelent meg a nőn. Aztán ismét állított valamit, arca kissé megrándult, majd saját magáról is eltávolította a felszínre került chipet.
– Kész vagyunk – mondta a férfi. – Induljunk! – Lerakta az imént használt eszközt, már nem lesz szükségük rá.
– És Laura?
– Nem lesz semmi baja, de nem vihetjük magunkkal, nem jövünk többé vissza.
A nő bólintott, bízott Dénesben, és tudta, ha ennél többet mondhatna, megtenné. Visszament a szobába, összeszedett néhány holmit. Laura szerencsére már aludt, így könnyebb volt otthagyni. Némán léptek ki a házból, és gyalogosan indultak el. Az egész városban sötét volt már, de a férfi biztos léptekkel vezette a nőt. Kifelé tartottak, Éva nem tudta hová, de nem is érdekelte. Ott akart lenni, ahol a gyermekei. Rövidesen elérték az övezet szélét, de Dénes nem lassított. A gondozott részeket villámgyorsan váltott fel a másik világ, ahol a nő soha korábban nem járt, ha néha elhagyták a várost, azt mindig elsötétített üvegű repülőgépekkel tették, úgy tudta őket védték a káros napsugaraktól, de most már nem volt biztos benne.
Egész éjjel mentek. Hajnalra elértek egy várost, vagyis valamit, ami korábban város lehetett, most már inkább csak romok voltak, kihalt romok. Sehol egy ember.

* * *

Gábor felvette a kislányt. Órák óta mentek már, és sehol egy ember, akitől segítséget kérhettek volna, és ráadásul ismét sötétedett. Dani is fáradt volt, és mindannyian éhesek. Voltak ugyan növények és valamiféle bokrok is a környéken, de nem ismerték őket, és féltek, hogy csak még nagyobb bajba sodorják magukat, ha valamit megesznek.
Hirtelen mozgás hallatszott. Gábor rémülten nézett a hang irányába. Néhány férfi tűnt fel, láthatóan kerestek valamit. A fiú intett a másik két gyereknek, hogy guggoljanak le, de nem értek vele semmit. Az idegenek egyenesen feléjük tartottak. Furcsa ruhákat viseltek, és fegyverük volt, mint a régi korokat idéző játékokban a katonáknak.
– Ezek gyerekek – kiáltott fel az egyik, majd megragadta Gábort, a többiek pedig a másik kettőt. Réka sírt és rugdalni kezdte fogvatartóját, az láthatóan nem zavartatta magát. Erősen tartotta a kislányt. Dani olyan rémült volt, hogy meg sem próbált tiltakozni és Gábor is jobbnak látta, ha csendben marad. A férfiak ismerték a helyet, tétovázás nélkül vitték őket valahova, de hogy nem a városba, az is biztos volt.

* * *

Éva döbbenten nézte a hajdan szép épületeket. Azt hitte, ezek a települések már nem is léteznek. Dénes arcán nem látott csodálkozást. Ez egyszerre töltötte el nyugalommal és kétségbeeséssel. Úgy tűnt a férfi nem először járt erre.
Kihalt utcákon mentek keresztül, még állatokat sem láttak sehol, azaz bogarakat, rovarokat, mégiscsak.
Elértek valami térre, nem hasonlított az otthonira. Ez kicsi volt és koszos. Emberek tűntek fel. Férfiak és nők, feléjük közeledtek, Dénes üdvözlésre emelte a kezét. Ők viszonozták. Egy férfi lépett hozzájuk. Dénes kérdezni akart valamit, de a másik megelőzte:
– A gyerekeket keresed? Kettő nagyon hasonlít rád.
– Hol vannak? – kérdezte megkönnyebbülten a férfi.
– Gyertek. Alszanak. Eléggé elfáradtak. Az erdőben találtunk rájuk, segített a nyomjelződ is, még szerencse, hogy a fiad is olyan, mint te, és odavan a régiségekért. Ha nincs nála az a zseblámpa, soha nem találjuk meg őket – mondta, miközben mutatta az utat. Egy régi, de még jó állapotú házhoz mentek. Egy asszony nyitott ajtót. Mosolygott, ő is ismerte Dénest. A hálószobába vitte őket, ahol ott pihegett a három vándor. Éva sírva csókolgatta őket. Réka is sírni kezdett, ahogy meglátta az anyját, de legjobban Dani, mert ő egyedül volt. Valahogy sikerült megnyugtatni őt is, aztán el is aludtak vissza mindhárman. Éva meg csak nézte őket.
Dénes hozott egy széket, leült a nő elé és beszélni kezdett. Egy olyan világról szólt ez a történet, amit a nő nem ismert. Egy védett városban éltek eddig. A szerencsések, a többiek csak így nevezték őket. Az új világ nem kért az olyanokból, akik nem illettek bele a képbe. Csak a genetikailag tökéleteseknek, a tehetségeseknek volt helye. Nekik kellett benépesíteni a Földet, ők voltak hivatottak létrehozni az új emberiséget. Akik kívül maradtak, azokra sokszor a pusztulás várt. Néhányan, akik erre rájöttek, köztük Dénes is, segítették a kitaszítottakat gyógyszerekkel, felszerelésekkel, mikor mivel tudták, de ez veszélyes volt. Akár meg is ölhették őket, csakhogy semmi ne kerüljön napvilágra. A ház, ahol Gáborék kijutottak, egy átjáró volt. Sajnos vagy szerencsére a gyerekek megtalálták, és valahogy beindították a chipkódolót is, úgy látszik túl nagy fokozaton, mert mindegyikükben kisütött az apró alkatrészt. Úgy látszik a városvezetők sejtettek valamit, mert pont akkor rohamozták meg az épületet. Gábor órája, ami összeköttetésben volt a testébe épített chippel, indította be a megsemmisítést. Igaz, amikor beállították, amikor tervezték, még Dénesé volt, csak később adta a fiának, és meg is feledkezett erről a funkciójáról.
Most, hogy elhagyták a várost, nem térhetnek többé vissza. Nem fogják őket keresni, nem merészkednek ki ide, túlságosan félnek a fertőzésektől. Majd törölnek minden adatot róluk, és ezzel részükről a történet lezárva.

Az én világom – Angel Lilith