Negyvenen túl
Ülök a parton, csend van és nyugalom, azon elmélkedem, vajon miért nem értettem gyermeki fejemmel, miért vonz annyi sok embert a Balaton? Persze, én itt nőttem fel, nekem mindez természetes volt, mint testnek a kenyér és az is maradt sokáig, de most hogy ez az esztelen ország el űzött messzire, a hosszú, nehéz út után kínzó vágy gyötört , hogy lássalak újra imádott Balaton, nagyon szeretlek! Most ahogy így elnézlek, olyan csodaszép, olyan hatalmas nagy vagy, a tenger hozzád képest csak egy mocsár. S még azt merik mondani, koszos vagy, ne hidd el, felhős az ég, a csillagok nem ragyognak az égen, a hullámaid mégis csillogó kékek, most éppen a távolból egy halász fehér vitorlája ragyogja be. Most meg hallom, hogy egy tücsök ciripel, de valahogy olyan fáradt és szomorú a zenéje…..talán csak én hallom így?- na, az lehet, de ne húzd ilyen bánatosan a nótádat te tücsök, ne kínozz még te is, hegedülj vidámabban!
– azért
igen azért ültem ide, hogy elmondjam, amit senkinek nem merek .
Elegem lett a hangos, hazug idegenből, itthon másmilyen a mező, a virágos rét, a levegő illata.
Ott megvetik az egyszerű szépséget, a sok gonoszságot viszont aranyba foglalják, ezt nem tudom elviselni, de nem is erről akarok beszélni, valami különös rejtelmekkel vívódom, mintha száz oldalról veszély, csapda vagy valami váratlan borzalom várna rám. Olyan vagyok, mint a kopár föld, amit csak a fagy jár át, a lelkemben tél van, a lelkem fél, mint a hívatlan rémálom, úgy zuhan le rám a szenvedés, a szívem is sebes belé.
– Régi szerelmek, ó még a szerelem szó is búsan szóló harangként kong fülemben, vége, vége van az életemnek, elmúltam negyven, bizony elmúltam negyven éves.
Se kedvem nincs semmihez, se vágyam, se célom, az erőm elhagyott.
-A nagymamámat , szegényem, nem rég temettük el síri csendben, de csak álltam ott némán, nem éreztem semmit, csak a fáradt szél susogását a fülemben.
– Nagyon sokat gondolok rá, sokszor látom magam előtt –
– A fehér haját, a mindig mosolygós a szemét – jaj, és nem volt foga egy sem, – illetve volt
– egy vízzel töltött pohárban a konyhaszekrényben, mert csak a vasárnapi misére hordta. Olyan édes, drága nagyi volt, de én ezt nem akarom, nem akarok megöregedni nem és nem!
– Nem látom a vitorlát, mikor húzott el vajon?
– Itt vagyok még egyáltalán? – na igen itt, testileg, csak jól elbolyongtam messzire.
– Mostanában nem is néztem tükörbe, lehet csupa ráncos vagyok, sőt biztos, szenvedek halkan, szótlanul.
– Nem olyan régen, milyen jó is volt, találkoztam a kedvesemmel, most érzem egész testemben, lelkemben a villámló csókokat, melyeket záporként zúdított rám, a lázas kezeit, melyek rám tapadtak, felfokozta vágyaimat, vágyainkat a gyönyörök legfelsőbb fokára, szinte elégtünk fergeteges nagy szenvedélyes szeretkezésben.
– Elmúlt ez is, tova zúgott valami, valami az érthetetlen kínjaim vad viharában.- A mamám azt mondta, minden kornak meg van a maga szépsége, az idő így is úgy is elszáll.
– Ugyan?
– nézd, megeredtek a könnyeim, sírok az iszonyatos fájdalmamban.– Hát vágtass csak IDŐ, ha jól esik neked, tudom jól, nem tudlak leállítani, de vedd tudomásul, dacolok veled! – Hiába rohansz, hiába hervasztod le a virágot a szívemben, majd ültetek újat, és friss virág lesz a hervadt helyett, nem fonnyadok el azért sem, nem fogsz megtörni soha! Nekem még dolgom van, még élni akarok, még hajtanak, űznek a vágyaim, igenis még nem vagyok öreg, ne akard nekem megmagyarázni, még virulok, sőt!!! – Most fogok csak igazán!
– Na jó, ideje haza menni….
Figyelj tücsök, hagyd abba egy kicsit a zenélést, ha valaki erre jár, és ilyen eszetlenségen kesereg, mint én, mond meg neki, nem érdemes!
-Oké, húzzad tovább, szép éjszakát!
