Közösségi magány

Elkeseredett, természeti és emberi katasztrófákkal tarkított világunk, a szebb, jobb jövő helyett, egy egészen másfajta világot generált magának. A pénz, mint egyetlen eszköz a gazdagsághoz, egyeduralomra tett szert, s nem sok ember maradt mára, aki nem ezt az egy dolgot látná boldogsága vagy nyomorúsága egyetlen segítőjének illetve akadályának.
Bár átléptük az új évezredet és új technikai forrásokra tettünk szert, szinte naponta kerülnek ki új eszközök a gyártószalagról, jártunk az űrben és kis túlzással, minden nap utazást tehetnénk oda, mégis egyre nagyobb az érzelmi szegénység, a szeretetnélküliség, az együttérzéshiánya, a világban.
Álmokat kergetünk, melyek közül sokat megvalósítunk, mégis az a röpke egy órás euforikus öröm, hamar, újabb álmok felé hajt bennünket. Telhetetlenek és örök elégedetlenek vagyunk! Soha semmi sem lesz már elég jó nekünk. ..
Mikor a múlt század vége felé felütötte a fejét a depresszió és tömeges méreteket öltött, sokan felkapták fejüket szegényebb illetve gazdagabb körökben. Az egyik réteg szerint ez egy luxusbetegség, mely valójában csak képzelt és nem valódi, és csupán fizikai munka hiányából fakad, míg a másik réteg ezt új anyagi lehetőségként kezelte s egyből a gyógyszeriparba való befektetéssel honorálta. Gyorsan rekord méretű eladásokra tettek szert a gyógyszergyárak, kedélyjavítókból, s lassan a média is arra sarkallta az embereket, hogy félni kell attól, ha egy nap rossz érzéssel kelünk fel az ágyból.
A világon, sok helyen a legkeresettebbek a pszichiáterek, pszichológusok azon egyszerű okból, mert az embereket úton-útfélén azzal kábítják, hogy egyedül nem képesek megoldani problémáikat, csak szakember segítségével lesznek jobban. A huszadik század vége elindította a magányosság felé vezető úton az embereket, s ebből már nincs kiszállás. Egy nemzedék lassan felnőtté érik már ebben az újfajta világban, s lassan de biztosan kezd kibontakozni ennek a hatása.
Ma már a családok nagy része nem ül le közös társasjátékot játszani, nem beszélik meg egymással gondjaik, ma a televízió és a számítógép, de leginkább az internet a gyermekek egyetlen „bizalmasa” amihez fordulnak. A kudarcoktól félnek, feldolgozni képtelenek, ha szeretetükért cserébe hálátlanságot kapnak, akkor a közösségi hálókon vitatják ezt meg. Közszereplővé válik lassan mindenki a neten. Bikinis fotók, pontos cím és telefonszám, kapcsolati státusz, mind vadidegen embereknek nyújt információkat a fiatal lányokról, akik aztán csodálkoznak, mikor perverz őrültek keresik meg őket, ilyen-olyan ajánlatokkal.
Látszatvilágban éljük napjainkat. A filmek túl valóságosak, de az életet mégis álomszerűnek képzeljük. A valóság nem felel meg igényeinknek, hát elmenekülünk előle. S hova menekülhetnénk? Ismét vadidegenek közé. Ma „égőnek” számít, ha gondunk van, s ezért beszéljük meg azt a család és a barátok helyett, ismeretlen emberekkel. Látszatra emberek közt vagyunk, de érezzük, tudjuk, ez nem a valós világ. Mégis visszajárunk.
Az internet szabályozás híján tragédiákat szül. A fiataloknak van bulimiás, anorexiás és sajnos öngyilkossági témákkal foglalkozó fórumuk. S nem, nem a gyógyulásról beszélnek. Ahhoz adnak tippeket, hogyan hánytassák magukat, hogyan bírják ki napokig vagy akár hetekig szinte semmi táplálékon, s társat keresnek ahhoz, hogy véget vessenek életüknek. Beteg világ ez beteg társadalommal. Valahol valamiként kiment a biztosíték, bár senki sem tudja, hogy pontosan hol és miként. Valahol elpattant a húr, talán pont az érzelmek húrjain vagy idegszálak egyik fontosabbikán, és nem tudni hogyan orvosolható mindez. Mert valamit tenni kellene az tény. Egy olyan világ nem élhető, melyben ahhoz adnak tanácsokat az emberek, hogyan tegyék tönkre egészségük és hogyan vessenek véget életüknek. Ez az út nem járható! Ezt lassan ideje lenne észrevennie mindenkinek!
Hogy hol siklottunk le pályánkról, egy elég fogas kérdésnek bizonyul. Talán ott, amikor elkezdtünk élet és halál felett urat játszani. A nagy többség, nem az életben maradásért gyilkol, hanem puszta hatalomvágyból. Olajért, pénzért, vízért, világhatalomért, hogy csak néhányat említsünk. Telhetetlenek vagyunk? Ó hogyne! Hát persze, hogy azok vagyunk. Elvesztettük a hála érzését, a boldogság megélésének képességét, a tisztaságunk.
Önmagunk mocskoltuk be mikor elkezdtünk Istent játszani, mióta a hit, s ezzel a remény, veszendőben. A vallások csorbultak az emberek felett gyakorolt hatalmukban és ezért a társadalom más eszméket keresett magának. Nem bíznak már jóságos, segítő Istenben annyian, nem látják értelmét imádkozni egy felsőbb hatalomhoz, bizalmatlanok egymással és önmagukkal.
Olykor nagyon elveszettnek és elesettnek tűnik az emberiség! Végső elkeseredésükben halálba menekülnek, vagy biztos életveszélynek teszik ki maguk, mert életük értéke és értelme nem mindenkinek mutatkozik meg időben.
Talán a végzetünk maga a pusztulás, ha már a fejlődés nem segít. Jobb emberek már nem leszünk, ha nem lépünk fel egységesen az értelmetlen pusztítás ellen. Mindenki magával van elfoglalva, vívja egyszemélyes csatáját az élettel és másra már nem jut ideje figyelni. Ezért fogunk elbukni.
Ezért az Isteni színjátékért fog az egész emberiség elkárhozni.

Veled is biztosan megesett már, hogy nem volt valamihez önbizalmad.Vértezd fel magad online videószemináriumunkon, hogy soha többé ne kelljen a padlóról szemlélned a világot. Katt ide>>

Légy te is kreatívabb!