A viszont nem látásra!

A partnerválasztás közben elfelejtünk bizonyos dolgokat számba venni. Például azt, hogy újdonsült lovagunk, akiről mindenki azt hangoztatta, hogy mennyire hűséges és szerető társa volt párjának, alig három héttel a szakítás után már az ágyunkban landolt. Vagy azt, hogy nem tudunk vele semmiről beszélgetni a munkáján és az autókon kívül. Na és persze ami a legszörnyűbb, hogy anyuci szoknyájához fut minden egyes alkalommal haza tőlünk.
Amíg könnyű párnacsatázáshoz keresünk benne társat minden rendben. Eldöntjük, hogy miért kell az ágyba, s miért nem kell a házba, s úgy ahogy, közöljük is vele (persze csak a mihez tartás végett). Ettől azonban a legmegátalkodottabb szoknyapecér férfi is egy idő után valamiért begőzöl. Talán mert jobban tetszett volna neki, ha ő ajánlhatta volna a szerető opciót. A férfiúi önérzet egy nagy adag hiúsággal körítve például megfelelő okot szolgáltathat adott esetben. Ezernyi okot találhat rá, számunkra nem is olyan lényeges ez. Nekünk az egészből csupán annyi érdekes, hogy egy játszmába kezd. Úgy dönt, neki nem felel meg a szerető szerep, hirtelen rájön, hogy ő bizony a szívünket akarja és talán tudatlanul az energiánkat is vele.
Jönnek a virágok, a vacsorameghívások, amiket egy jó darabig egyféle pluszszolgáltatásnak tekintünk a párnacsatához. Egy fél évig, évig szinte teljesen feleslegesen próbálja beadni a szerelmet nekünk, de a 365.-ik napon végül valami megváltozik. Talán a kitartása, hogy annyira csapja a szelet, talán, hogy képes úgy hazudni, hogy elhiggye az ember, hogy szerelmes. Talán mindegyik hatással volt ránk, és ennek „köszönhetően” beleszeretünk, vagy legalábbis ezt hisszük. Az ágytársi pozícióból áthelyezzük, társas kapcsolati státuszba, s ezzel az önálló életnek, prioritásnak lőttek.
Röviddel ezután kezdenek elmaradozni az apró figyelmességek. Már nem udvarol, mi mégis egyre jobban a vonzásába kerülünk. Folytonosan bizonyítási kényszert érzünk, be akarjuk mesélni talán magunknak is, hogy mennyire szerelemesek vagyunk. Hangoztatjuk érzéseink szavakban, próbáljuk kifejezni tetteinkkel, miközben észrevétlen módon beköltözik az életterünkbe és már a cuccait mossuk és kajáját főzzük. Cselédet játszunk. Úgy, hogy azt hisszük önszántunkból tettük. S persze megtörténik a családi bemutatás is.A család tagjai, akik még két évvel a szakítás után is az ex barátnőt emlegetik minden közös családi programon, nem nagyon titkolják ellenszenvük. Provokáló és egyszerre gyomorforgatóan negédes stílusban, s olykor egészen hangosan, de azért a „hátunk mögött” uszítják fiuk. Ami persze egy családjához „méltóan” lojális gyermeket befolyásol és a fentiek szerinti megítélésre késztet. Aknamunkát végeznek, s erről az ostoba és szerető gyermek semmit sem tud/ vagy nem akar tudni.
Tehát kis ráhatással a lassan generált rózsaszín köd oszladozni kezd. S mikor próbáljuk megbeszélni fenntartásaink, erős elutasításban, kissé erőszakos megnyilatkozásba ütközünk. Akkor szembesülünk azzal, hogy kedvesünkkel együtt gyalogokként lépegettünk egy sakkjátszmában, aminek kezdetéről és kimeneteléről csak sejtéseink voltak. Bábuként vettünk részt egy elfajult párharcban. A felismerése ennek a ténynek (főként, ha évek telnek el így) bizony igen megrázó. Ám valamiért mégsem mozdulunk. Nem szedjük a sátorfánkat, hanem egy meddő és felesleges szélmalomharcba kezdünk, hogy megpróbáljuk megismertetni és elfogadtatni magunkat a párunkkal és annak családjával.
Talán megfelelni vágyásból, de ostoba módon szomjazzuk azon emberek elismerését, szeretetét és megértését, akik erkölcstelenül vették szájukra nevünk.
S lassan felőrlődünk. Az idő telik, s a fiatalságunkból már csak múló emlékköd marad. Ami egy egyszerű szükséglet betöltésének indult, egy modernkori drámába csapott át. Amiből az évek előre haladásával egyre nehezebb a kiszállás. Szellemileg, idegileg, testileg felőrlődünk. S végül mikorra ronccsá válunk egy komplett csődtömeggé, minket hagynak el.
Mert a család mindig magasabb prioritást érdemel, mint egy egyszerű nő. Hiába a szerelem, ha rosszindulatú emberek a tönkretételéért küzdenek. Ami halálra volt ítélve az elejétől fogva (a család által), csak addig tarthat, míg egy jobb, kezesebb lány a horogra nem akad.
Persze megtört önbecsléssel kissé botorkáló járással hagyjuk el, életünknek azon helyszínét, amely tanúja volt teljes bukásunknak. De ez már a végkifejlet. Innen már csak előre lehet menni, s hátra soha többé nem tekintünk vissza.
Ahogy kilépünk az ajtón és magunk mögött hagyjuk a múlt emlékeit idéző helyszínt és embert, már látjuk, hogy van ÉLET! ÉLET melyet mi irányíthatunk, s melyet újonnan szerzett szabadságunkból fakadóan most igazán kezdünk tisztelni, szeretni, kihasználni és megélni.
Elindulunk hát! Akkor is, ha jól tudjuk nincs hová. Hisz az útnak van kezdete és vége, így egyszer mi is megérkezünk oda ahová mindig készültünk. S megtanuljuk végül, hogy megfelelni másoknak nem járható út. Önmagunk kell tisztelni és szeretni ahhoz, hogy mások is észrevegyék a szerethető embert bennünk. Így teljesülhet ki létünk.
Ez lesz az esélyünk megszerezni azt a múló pillanatot, amelyet a boldogság címén kerget mindenki……

 

Minden ami a felszín alatt rejtőzik

Veled is biztosan megesett már, hogy nem volt valamihez önbizalmad.Vértezd fel magad online videószemináriumunkon, hogy soha többé ne kelljen a padlóról szemlélned a világot. Katt ide>>