Maharishi a Védákról és a védikus irodalomról – III. rész

Maharishi a Védákról és a védikus irodalomról – III. rész

Harmadik rész: A risi, a dévatá és a cshandasz fogalmának mélyebb jelentése a Védákban

Maharishi a [Rigvéda verseinek megnevezésére használt] „rics” szót igazságként határozza meg. Az igazság az, amely állandóan megmarad, mivel az igazság (szatja) az örök létezésen (szat) alapszik. Az igazság mindig tápláló. Mindig jó az igazság oldalán állni, mivel mindenkor „csakis az igazság diadalmaskodik” (szatjam éva dzsajaté – Mundaka Upanisad 3.1.6.). A rics jelentése magasztalás, és a Rigvéda magasztaló himnuszokat tartalmaz. Ezen felül a rics jelentése vers, és ez a versekben található szavak struktúrájára utal. Maharishi Rigvéda Sákala-sákháját [a Rigvéda egyetlen ránk maradt szöveghagyományát] az egész Véda legősibb és legnagyobb tekintélyű szövegének tartja. Ebben az értelemben a Rigvéda az „igazság”. A Rigvéda, sokak szerint a legősibb emberi feljegyzés, azért maradt fenn ilyen hosszú időn át, mivel ez áll a legközelebb az igazsághoz. Az olyan szavak, amelyek nem igazak, kihullnak az idő rostáján. A Rigvéda az igazság „teljes” és „tömör” kifejtése. „Ebben a magban egy egész fa van jelen” – hangoztatja Maharishi. A Ridvéda tömörségének és intuitív jellegének betudhatóan jött létre a védikus irodalom többi része, hogy a benne foglaltakat bővebben is kibontsa.

Általában úgy tartják, hogy a Rigvéda különböző istenségeknek szóló himnuszok gyűjteménye. Ezek az ég, a föld és a levegőég „istenségei”, akik a természeti erők hátterében működnek. Agni például a villám vagy a földi tűz, egyúttal a tűz és a villám mögötti szellem. Egyes valláskutatók és filozófusok a Rigvéda egészét úgy tekintették, mint az emberiség első kísérletét arra, hogy meglássa és magasztalja az Isteni Valóság működését a természet erőiben és ezek hátterében.

Maharishi a Védák természetéről

Maharishi egyedülálló magyarázatot fűz a Védákhoz. A Védákat úgy emlegeti, mint a „természet törvényeit az egész teremtés alapját képező transzcendens, megnyilvánulatlan, változatlan mezőben.” Úgy tartja, hogy a Véda önmagát kifejező, teremtetlen, és önmaga tartja fenn saját állandóságát. Ezen a szinten a kozmikus intelligencia a természet törvényeiként vibrál. A Véda a megnyilvánulatlan szövedéke; örökkévaló és elpusztíthatatlan. A Véda tudása magának a természetnek a tudása. Ezzel a szemléletmóddal összhangban Maharishi a Rigvéda déváit igen hasonlóan értelmezi ahhoz a klasszikus értelmezéshez, melyek szerint a dévák „a természet erői”. Maharishi szintén a természet erőinek nevezi őket, ám nem ruházza fel őket antropomorf, azaz emberhez hasonlatos alakkal. Maharishi azt tanítja, hogy a dévák a természet törvényei, amelyek a transzcendens, megnyilvánulatlan, nem változó mezőben lakoznak. A déva szót „a kreatív intelligencia impulzusa” kifejezéssel határozza meg.

Ahelyett, hogy a Rigvéda himnuszait a különféle dévákhoz szóló himnuszokként kezelné, Maharishi úgy tekint a himnuszokra, mint a természet működésének leírásaira. Úgy jellemzi a Rigvédát, mint a teljesség felfakadásait. A Véda tárgya „az önmagán belül mozgó teljesség működése”. A teljesség egyszerre jelenti a tudatot és a tudaton belül az egész megnyilvánult világ működését. Így az összes jelenséget áthatja a tudat.

Maharishi tanítása szerint a teljesség (mind az abszolút, mind a relatív) a Rigvéda mantra részének tárgyát képezi. A bráhmana rész a teljesség kommentárja. Mivel a bráhmana rész a védán belül található, Maharishi azt tanítja, hogy a Véda magyarázata önmagán belül létezik. A bráhmanák a mantrák relatív aspektusát bontják ki, az áranjakák az abszolút és a relatív közötti „rés” minőségét, az upanisadok pedig a mantrák abszolút minőségét taglalják további részletekbe menően.

A Véda megértése

Maharishi számára a Rigvéda megértése nem csupán az értelem révén történik. A himnuszok nem azért tanulmányozandók, hogy megértsük a bennük található szavak jelentését, és nem is avégett, hogy egy filozófiai rendszert lássunk meg bennük. A kevés tudás, mondja Maharishi, veszélyes dolog, ezért a szavak jelentése mentén való haladás is veszéllyel jár. A Védák értéke tökéletes kifejezésmódjukban rejlik.

Maharishi szerint ahogyan az ember tudatának tisztasága növekszik, úgy tárul fel előtte egyre több a szövegek rejtett jelentéséből. A Véda himnuszai azokat érintik meg a legmélyebben, akik a legközelebb vannak a megvilágosodáshoz. Maharishi úgy tekint e himnuszokra, mint rendkívüli műalkotásokra, melyeket annál inkább képes értékelni valaki, minél tisztább a saját tudata. Minél egyszerűbb tudatosságban vagyunk megalapozódva, mondja, annál többet fogunk fel a Védából.

A Véda felfogása és megértése ezért intellektus-feletti, mivel a felfogásnak holisztikusnak kell lennie, az intellektus természete viszont az, hogy tárgyait darabokra törje. A Védákat mindenkor a maguk teljességében kell tanulmányozni: a Véda akkor mutatja meg örök természetét, amikor az őt alkotó részeket nem választjuk el egymástól. A szanhitá jelentése is ez: együttesség, egységesség. A himnuszok együttesét Maharishi a természetben rejtett módon jelenlévő szimmetriákkal tekinti azonosnak, továbbá annak a tudatnak az egységességével, amely képes felfogni azok teljes értékét. Csak a tudat az, és nem az intellektus, amely képes felfogni a himnuszok örök (nitja) és abszolút értékét. A tudat az, amely a Véda szövegein keresztül felfogja önmagát. Egy ilyen értelmezést rendszerint „misztikus”-nak mondanák, ám Maharishi úgy érzi, hogy a „misztikus” címszóval már annyi zavaros értelmezést láttak el, hogy ennek használatát inkább kerülné.

Maharishi úgy tartja, hogy a védikus szövegek igazi értéke elvész a fordítás során. A fordítások nem helytelenek, hanem csupán egy részt mutatnak. Olyanok, mint egy dolog árnyéka. A mantrák jelentése nem a fordításukban tárul fel, amely csupán jelentésszintű értelmezést ad, hanem az általuk kiváltott intuitív meglátás mély szintjein. Ezek a teljesség felfakadásai abban a tudatban, amely készen áll befogadásukra. Amikor a tudatosság valóban tanulmányozza a Védát, akkor a Védává alakul át. Ez az önmagát megismerő tudat. A Mundaka Upanisad ezt az eszmét fejezi ki, amikor így szól: „a Brahman ismerője bizony a Brahmanná lesz” (brahmavid brahmaiva bhavati).

A védikus kogníció

Mesterek Védikus Hagyománya

Maharishi azt tanítja, hogy az eredeti védikus hagyomány, amely a himnuszokat az emberi emlékezetben őrizte, nem fektetett hangsúlyt a szövegek jelentésére. A védikus hagyomány a kezdetekben csupán annyi volt, hogy a jelentést a parában, a transzcendensben tanulmányozták. A napkelte előtti csendes órák során (brahma-muhúrta, nabhaszvan) az apa letelepedett a gyermekeivel a szabadban, és csendesen ismételgette a mantrákat a pará szinten. Fokozatosan eljutott odáig, hogy hangosan is recitálja őket, a gyermekei pedig erőfeszítés nélkül és spontán ismételték utána. Maharishi szerint ily módon az adott himnusz dévatája elevenné vált, és a kreatív intelligencia ezen impulzusának hatására hallgatói is felébredtek. Ez volt egykoron a panditok szerepe – hogy a tanításon keresztül fenntartsák a tradíciót, valamint hogy koherenciát, azaz szattvát teremtsenek a környezetben.

A Véda apauruséja, önmagának elégséges; nem emberi lények által létrehozott. A tudomány elfogadja, hogy a természet törvényei is önmaguknak elégségesek, attól függetlenül léteznek, hogy az ember megismeri-e őket vagy sem. A Véda a természet törvényeivel párhuzamos, és – Maharishi szerint – a természet összes törvényét magában foglalja. Maharishi ugyanis a Védát a tiszta létezés vagy tiszta tudat axiomatikus szintjére helyezi, ahonnét minden létrejön.

Hogyan jöttek akkor létre a Védák, ha nem ember alkotta őket? Maharishi válasza az, hogy a risik vagy látók mintegy „felfogták” őket. A Véda felfogása a „tiszta tudás” avagy a tudat struktúrájának mélyén történik. A Niruktában Jászka kijelenti, hogy a risiket azért nevezték látóknak, mert „meglátták” a himnuszokat; nem úgy, ahogyan valaki „meglát” egy fát, hanem úgy, ahogyan valaki „felfogja” vagy „meglátja” egy történet értelmét. Ebben az összefüggésben a „meglát” szó a természet törvényei, más szóval a kreatív intelligencia impulzusai megnyilvánulatlan tevékenységének közvetlen megtapasztalására utal.

Maharishi kijelenti, hogy a védikus kogníció – azaz a Véda „meglátása” – a transzcendentális tudat tiszta és mély állapotától függ. Mint megjegyzi, a transzcendálásnak számtalan típusa van. A transzcendálás olyan, mintha „ott ülnénk a barlangban”, ám a világosság néha jelen van, néha nincs. Amikor a jelen van a fény, akkor a transzcendálás során nincs „köd”. A tiszta tudatosság e mély állapotában a „látó” képes megkülönböztető tevékenységet végezni, anélkül, hogy elveszítené a transzcendentális tudatosságot. A risinek képesnek kell lenni arra, hogy az általánosban meglássa az egyedit. Mint Maharishi hangoztatja, a védikus kogníció nem az ész műve vagy tevékenysége, hanem a tudatosság és a környezet tisztaságától függ – attól, hogy az Önvaló mennyire éber önmagára. A természet ilyen módon „önmaga számára suttog”.

Noha a védikus kogníció egyszerű módon működik, Maharishi ragaszkodik ahhoz, hogy a védikus látók száma igencsak korlátozott. A Rigvédában körülbelül 400 látót említenek, közöttük található néhány nő is (mint Lópámudrá, Apálá, Visvavárá, Szikatá Nivávarí és Ghosá), továbbá jó pár családos férfiú. Sokan voltak, mondja Maharishi, akik Brahmantudatban éltek, ám csak kevés védikus risi. A Brahman tudat, mint mondja, egy védikus risi tudatához képes még meglehetősen éretlen állapot, ugyanis könnyű dolog a teljességet élni, ám jóval nehezebb a teljességben újra rátalálni a részekre. A védikus kogníció így nem a vágyon-szándékon alapszik (mint a ritambhará-pradnyá), hanem az illető risi helyzetén. A risi számára a meglátások automatikusan jönnek. A Rigvéda így emeli ezt ki: „Aki éber, azt a himnuszok kikutatják” (jó dzsagará, tam ricsáh kámajanté). A védikus risik saját tudatukat fogták fel, amint az egy hullám formáját öltötte fel, majd a hullám egy hang formáját. A védikus kogníció bepillantás a tudat finom szövedékébe, amely ezen a szinten megszűnik egyéni tudatként létezni.

A védikus kogníció működési mechanizmusa

A védikus kogníció teljes mértékben „önviszonyuló”. Az Önvaló teljes mértékben Önmagához fordul vissza; az Önvaló önmagán belül mozog. Az önviszonyulóság megköveteli azt, hogy az Önvaló a tudat mezeje legyen; az önviszonyulóság a védikus kogníció alapja, és ez bármilyen teremtő vagy alkotó művészet alapja. Maharishi a Bhagavad Gítát idézi: „Önmagamhoz visszafordulva teremtek újra meg újra” (prakritim szvám avastabhja, viszridzsámi punah punah). Az Önvaló egyszerre alapja és célja a kreativitásnak: az önmagán belül megállapodottá lett Önvaló a legmagasabb rendű kreatív alkotás.

Noha az Önvaló szingularitás, egységesített állapot, a tanítás kedvéért úgy beszélnek róla, mint egy elkülönült állapotról. A megismerő a saját magához viszonyulás folyamatában megismeri önmagát. Az Önvaló az alany és – a tanítás kedvéért mondhatjuk így – megismeri tárgyát: Önmagát. A megismerő és a megismert között kell léteznie egy megismerési folyamatnak. Maharishi magyarázata szerint a megismerő, a megismert és a megismerési folyamat e hármassága szolgál az „önviszonyulás” működési alapelveként. A Rigvéda kogníciójában a megismerőt „risi”-nek, a megismertet „cshandasz”-nak, a megismerés folyamatát pedig „dévatá”-nak írják le. A megismerő (a risi) felfogja a himnuszt (a cshandaszt; [maga a szó himnuszt, verset vagy versmértéket jelent]), amely megismertté válik. A kapocs a megismerő és a megismert között a kreatív intelligencia impulzusa (dévatá), amely közöttük mozog. A risi, a dévatá és a cshandasz mintegy „mag” formája minden egyes himnusznak, amelyet a megismerő, a megismert és a megismerési folyamat közötti önviszonyuló mechanizmus alapján vált felfogottá.

A kogníció a risi tudatának teljesen felébredett állapotára támaszkodva megy végbe, amely úgy ismeri önmagát, ahogyan egy anya, aki mindent tud arról, hogy mi hol van odahaza. Maharishi szerint egy-egy risi egész kogníciója csíra állapotban benne foglaltatik a risi nevében. A nevekben található gyököknek és az egyes gyökök tulajdonságainak az elemzése felfedi, hogy mit tartalmaz az olyan risik kogníciója, mint Madhuccshandasz, Visvámitra vagy Bhrigu. A név sokkal inkább a kognícióval áll kapcsolatban, mint magával az egyénnel. Mr. Max, mondja Maharishi, két kogníciója alapján kaphat két nevet. A risi kogníciói tudatosságának hullámzásai, avagy a transzcendentális tudat „beszéde”. Minden jelenség végső impulzusaként, állítja Maharishi, létezik egy dévatá (egy déva absztrakt formája). A teremtés összes aspektusának megfeleltethető az intelligencia egy aspektusa, egy dévatá. Minden jelenséget a dévatáknak tulajdoníthatunk. Az aktív dévaták kogníciója, teszi hozzá Maharishi, egyúttal a nyugvó dévaták kognícióját is jelenti, mivel mindannyian az Önvalóban nyugszanak. A dévaták biztosítják a kapcsolódási pontot a megnyilvánult és a megnyilvánulatlan teremtés között. Az Önvaló és a tevékenység legfinomabb szintje, azaz az „érzés legfinomabb szintje” az, amely az összes dévatát integrálja, még az ellentétes értékű dévatákat is. Maharishi kijelenti, hogy az ellentétes dévaták közötti kapcsolat abszolút értéke itt, az érzéseink legfinomabb szintjén van jelen. A teremtés alapjánál létező ellentétes értékek, kedve az örökké változó és a soha nem változó együttlétezésével, ellentmondásossá teszik a tudás természetét. A dévaták akkor a legelevenebbek az ember tudatosságában, amikor a Véda recitációja során az érzések a leginkább kifinomult állapotban vannak.

(Folytatjuk a Tudás a tudatban épül fel negyedik, befejező résszel…)

MeditációPortál