Piroska és a…

Piroska és a…

Lassan sétált a keskeny, poros ösvényen. Tekintetét a lábujjai között minden lépésnél felkavarodó szürke gomolyagra szegezte. Már rég óta jött, és ez volt minden szórakozása. A kosár, amit behajlított jobb karján vitt, kissé nehéz volt, ezért átvette a másik kezébe. Közben megrázta jobbját, ezzel is enyhítve a zsibbadást. Felemelte a fejét és a mezőt kezdte el szemlélni, ami rövidesen beleveszik az erdő félhomályába. Legalábbis az ő számára. Mindenütt virágok voltak, illatuk betöltötte a levegőt. Szeretett volna befeküdni közéjük, széttárt karral, hogy mindenét átöleljék a hullámzó szálak, és egész testén érezhesse a nap melegét, miközben átjárja ez a csodálatos illat. Átadni magát a pillanatnak, az érzésnek – csak létezni.
De nem lehetett.
A szabály szigorú volt: Maradj mindig az úton!
De miért? Mikor azon túl csodálatos minden. Mikor a kísértés sem áll meg a fűszálak és kövek alkotta határvonalnál. Lelassította lépteit. Nézte a rétet. Az út szélére sétált. Bizonytalanul felemelte egyik lábát és a fűre lépett. Nem történt semmi. Körülnézett. Senki nem volt a közelben, ezért tett néhány lépést a fűszálak közt. Érdekes, innen valahogy nem tűntek olyan szépnek a virágok, mint az útról. Talán beljebb, ott, ahol sűrűbben vannak. Eszébe jutott, hogy egyszer az apukájával erre mentek, és sokkal rövidebb volt az út. Biztosan érezte, hogy egyedül sem tévedne el.
Visszanézett az ösvényre, mintha onnan várná a választ, aztán megvonta a vállát. Egyszerűen tudta, hogy egyedül is képes rá. És azt is tudta, hogy meg KELL tennie. Valami vonzotta.
Meztelen lábbal sétált a fűszálak közt. Ahogy haladt előre, úgy párolgott el minden bizonytalansága.
Aztán megtörtént a baj. Annyira elmerült az erdő fáinak a látóhatárt mindinkább betöltő látványában, hogy nem vette észre a kődarabot. Az éles perem késként hasított a lábába. Felkiáltott, majd a fájdalomtól leroskadt. Egy pillanatra megszédült. Aztán, ahogy a lüktetés enyhült, és sikerült bátorságot is gyűjtenie, megnézte a talpát. Nem volt olyan vészes, mint amilyennek hitte, de eléggé sajgott. Dörzsölgetni kezdte a seb körül, amikor furcsa hangot hallott. A fűszálak meghajoltak, ahogy a keskeny, sima test átsiklott közöttük, a kislánytól alig karnyújtásnyi távolságban. Ő meg sem mert mozdulni, rémülten tartotta vissza még a lélegzetét is, de a teremtmény nem vett róla tudomást, néhány másodperccel később már el is tűnt.
Piroska sietve ugrott fel. Nem törődve a talpába minden lépésnél belehasító fájdalomba, az egyetlen biztonságosnak vélt hely felé futott. Az erdő felé. Ott legalább nem volt hatalmas fű, ami mindenféle veszélyt rejthetett, ha nem figyelt eléggé az ember.
A fák közé érve megállt és visszanézett. A győztes nézése volt ez. Megcsinálta.
Azonban ahogy megfordult, úgy hervadt le arcáról a mosoly. Itt nem volt ösvény, ami biztosan vezette volna célja felé, itt csak az ösztöneire hagyatkozhatott. Eszébe jutott, hogy visszamehetne, de ahhoz keresztül kellett volna vágnia a mezőn, azt meg nem igazán szerette volna még egyszer.
Nagyot sóhajtott és elindult. Az erdő valahogy sötétebbnek tűnt, mint amire emlékezett. A fák komoran suttogtak körülötte. Néha megreccsent egy-egy ág, olyankor a kislány riadtan kapta oda a fejét. Egyszer néhány fácán rohant át előtte. A szíve a torkában dobogott. Annyira hosszúnak tűnt az út. Mintha soha nem akart volna véget érni. Apával, valahogy, sokkal rövidebb volt. Eszébe jutottak a történetek, amiket az öregek meséltek szörnyű teremtményekről, amik itt élnek, és csak arra várnak, hogy a gyerekek ide tévedjenek. Érdekes módon ezek a szörnyek mindig csak a gyerekeket fenyegették. És ő gyerek. Érezte, hogy rossz ötlet volt egyedül erre jönni, de már nem mert visszafordulni sem. Kezdte elveszíteni az időérzékét. Már rég ki kellett volna érnie, már rég a nagymamánál kellene lennie. Talán már keresik is. Igen, biztosan keresik, és megtalálják.
Egy elszáradt ág zuhant le a háta mögött. A hang ágyúdörrenésszerűen visszahangzott bee a csendbe. A kislány felsikított, és hátranézett. Arcáról folyt a jeges izzadtság. Egy árnyat látott elsuhanni az erdő félhomályában. Rohanni kezdett. Tudta, hogy az a valami követi, hallotta az ágak reccsenését. Érezte, ahogy közeledik. Meleg légáramlat simította végig a nyakát, és…
…szinte kizuhant a fák közül. Valami megmarkolta a lábát. Erősen, nagyon erősen. Elesett. Már sikítani sem tudott. Látta, ahogy a földre esik a kosara, és néhány alma elgurul belőle. Mint egy lassított felvételen. A valami nem engedte. A kislányban feltámadt az életösztön, és rugdalni kezdte szabad lábával, de AZ erősebb volt. Aztán odanézett, és elakadt a lélegzete…

…egy kiálló gyökér volt a fogvatartója.

Visszanézett a fák közé, de ott sem volt semmi. Még mindig remegve kihúzta lábát a fa fogságából, majd felállt. Félve tekintgetett az erdőre. Aztán bizonytalan léptekkel a kosárhoz sétált. Lehajolt és összeszedte az almákat. Felegyenesedett. Most vette csak észre, hogy pont ott van, ahová indult. Épp nyílt az ajtó. A nagymama lépett ki rajta. Piroska végignézett magán, aztán az erdőn. Nagyot sóhajtott, és a házhoz sétált.
Örült, hogy megérkezett, de ma valahogy nem volt kedve beszélgetni. Valami megváltozott. Kicsit korábban indult haza, mint szokott, az öreg hölgy csodálkozott is ezen, de nem szólt semmit. Fenőnek a gyerekek, gondolta magában. Búcsúzóul még a kislány lelkére kötötte, hogy le ne térjen az útról, és Piroska bólogatott.
Aztán elindult. Az úton ment. Nézte a lábai közt fel-felcsapó porfelhőt, de nem látta. Gondolatai teljesen máshol jártak. Egyetlen egyszer állt csak meg. Mikor elhaladt a rét mellett.
Némán figyelte a mezőt, a távoli fákat, ám már nem látta olyan szépnek, mint pár órával korábban.
De büszke is volt magára, nagyon büszke. Most már tudta, miért kell az úton maradnia, és ezt a tudást maga szerezte meg.

Az én világom – Angel Lilith