Az iskola, a teljesítmény, és a szigor

Tegnap este a férjem hívta fel a figyelmemet az alábbi cikkre:

Jobban teljesítenek az iskolában azok a gyerekek, akik minden este ugyanabban az időpontban fekszenek le – hívták fel a figyelmet amerikai kutatók.

Nemcsak matematikából, idegen nyelvekből és irodalomból teljesítenek jobban, de az olvasás tanulása is könnyebben és gyorsabban megy azoknak a gyerekeknek, akik többé-kevésbé állandó napirend szerint élnek, így minden este ugyanakkor fekszenek le – állítják az SRI International nevű független amerikai kutatóintézet szakemberei.

Folytatás és eredeti hír az inforadio.hu-n (új ablakban nyílik): http://inforadio.hu/hir/eletmod/hir-358095

Tekintsünk most el attól, hogy a független kutatóintézetek anno azt is kimutatták, hogy az ólmozott benzin semmiféle káros hatással nincs a környezetre, és még sorolhatnék hasonló, remekbeszabott kimutatásokat, amik szintén függetlenek, és semmiféle érdekcsoportok nem állnak mögötte. (Utóiratban közlöm majd, hogy kinek az érdeke ez a kimutatás például, erős idegzetűek elolvashatják.)

Közelítsük meg a témát, csak a gyerek és az oktatás szempontjából. Már a cikk felvezetőjében is kilóg a lóláb: jobban teljesítenek azok a gyerekek…

Hát itt a probléma kérem szépen: teljesíteni kell.

Nem tudom, ki, hogyan van vele, de én imádtam iskolába járni. Imádtam remekelni az órákon, imádtam olvasni, imádtam számolni, imádtam a tanító nénit, meg úgy összességében a füzeteket, tollakat, ceruzákat, radírokat! Jó tanuló voltam. És senki sem volt igazán rossz, pedig akkor még meg lehetett bukni elsőben is. Olyan osztályközösségünk volt, hogy 20 év eltelte után is emlegetik akkori tanáraink.

Hogy mikor feküdtem le esténként? Tekintve, hogy apám éjjel járt haza, és bizony nagyon sokszor megvártam ébren, valószínűleg nem 8-9 körül. Aztán tekintve, hogy a családunk sosem volt egy szigorú rendszerben élő mikroközösség, azt is gyanítom, hogy általában mindig máskor sikerült elaludnom.

Amire tisztán emlékszem, az, hogy hiába volt már május, még mindig ugyanolyan nehéz volt reggel felkelni, mint szeptemberben. A korán keléshez ugyanis nem lehet hozzászokni, mert a frissen, üdén ébredés nem szokás kérdése…

De ugorjunk pár évet az időben.

10 évig jártam két műszakban dolgozni, de volt olyan év, amikor csak délelőttre. Ez azt jelentette, hogy hosszú hónapokon keresztül 4:20-kor csörgött a vekker, és keltem, 5:00-kor már a buszmegállóban szívtam a cigit (azóta már leszoktam), és reggel 8-ra már halálosan fáradt voltam.

Ezt sem lehet megszokni!

Ha hiszünk a cikkben közölt kimutatásban, akkor nekem meg kellett volna szoknom, hogy 4:20-kor kipattan a szemem, és, hogy reggel 6:00-kor csúcsteljesítményt nyújt az egész szervezetem. Aki próbált már hasonlót, az tudhatja: minden a motiváción múlik, és nem a megszokáson!

Ha a gyerek motivált az iskolában, akkor úgy pattan ki az ágyból, mintha puskából lőtték volna ki, és úgy „teljesít” az iskolában, mintha csak játszana! Örömmel, vidáman, aktívan.

Ezzel szemben, az iskolában folyamatosan teljesíteni kell, ami egyszerűen összeférhetetlen a gyermeki léttel.

Nem azzal van gond, hogy a napirendet – bocsánat, a szigorú napirendet – erőltetik ezek a tanulmányok, hanem azzal van a gond, hogy MIÉRT teszik mindezt.

Ha megkérdezel bármilyen sikeres, boldog embert – már ha találsz ilyet ugyebár -, hogy milyen ritmusban éli az életét, valószínűleg azt fogja mondani, hogy majdnem, hogy monoton ritmusban. Körülbelül mindig ugyanakkor kell, ugyanakkor fekszik, hogy a köztük lévő időben mit csinál, az teljesen szabadon választott. A szabad emberek szabadsága sem abban nyilvánul meg, hogy egyik nap ötkor kelnek, másik nap meg ötkor fekszenek. Hanem abban nyilvánul meg, hogy szabadon dönthetnek, és a valódi biológiai ritmusukban élhetnek.

Oké, az iskola nem a szabadságról és nem a valódi biológiai szükségletekről szól. Hanem a teljesítményről…

Ott vagyunk megint, ahol a part szakad, sehogy nem jó ez az egész.

Vannak gyerekek, akik újszülött koruktól kezdve, óramű pontossággal élnek, de vannak gyerekek – és ők vannak többségben – akik nem: ők minden nap máskor kelnek, máskor fekszenek, máskor és más mennyiségben-minőségben étkeznek, mindig mást játszanak, mindig a megújuláson, új élmények keresésén, és közben önmaguk és a világ felfedezésén vannak. Róluk nagyon gyorsan kiderül, hogy tehetségesek valamiben – pl. egy ismerősöm 2 éves kisfiára már felfigyeltek, ugyanis nyilvánvalóan futball tehetség, és mindent focinak használ 🙂 – hiszen saját igényüknek megfelelő elfoglaltságot találhatnak maguknak, mert szabadok. Legalább a gyerekeink hadd legyenek már szabadok, könyörgöm!

Mondom mindezt úgy, hogy a lányom jövőre fog érettségizni, tehát van egy néhány éves rálátásom az iskolára és a gyerekek jelenlegi iskolába járási motiváltságára. Mindig is liberális szülő voltam – konzervatívok ezt úgy hívják, hogy „a gyerek elkényeztetése” -, de valahogy mindig úgy voltam vele, hogy a gyerekem az első. Általában este 9 óra körül mindig sikerült lefeküdni, de a teljesítményét – azt a nagyon fontosat – mindig inkább az határozta meg, hogy kivel volt aznap órája, és egyáltalán nem az, hogy mikor feküdt le, vagy mikor és hogyan kelt, és így tovább.

Ne menjünk messzire, nézd meg csak a saját életedet. A szokások irányítanak? A teljesítménykényszer? Mert akkor nagy bajban vagy! Esetleg van motivációd minden reggel kipattanni az ágyból, és egész nap magas hőfokon izzani? Mert ez utóbbi a helyes, szerintem egyetértehetünk.

Tudvalevő, hogy az iskola nem az életre nevel, és úgy összességében – nemcsak magyar sajátosság ez, hanem világszerte felismerhető trend -, nem nevel semmire. Gyorsan kihulló ismereteket tölt a gyerekek fejébe, de ha már nem nevel az életre, akkor miért akar az élet ellenkezőjére nevelni? Kinek jó az, ha a megszokás és a teljesítmény rabjaivá válunk már 6 éves korunktól? Nekünk, alanyoknak, ebben a 21. századi, rohanó világban biztos nem…

Vidi Rita

(Ui.:Csak erős idegzetűeknek! – A hasonló, gyerekek teljesítményéről szóló tudományos kimutatások és statisztikák – összességében minden statisztika – több sebből véreznek. Az egyik az, hogy a tudományos munkatársak nem statisztikusok, és a számokat úgy kezelik, ahogy nekik tetszik. Néha alapvető fogalmakkal sincsenek tisztában. – További érdekes tények:  A tigris, ami nincs című könyvben. A másik seb pedig az, hogy az ilyen kimutatások és statisztikák kiváló táptalajt nyújtanak ahhoz, hogy elbizonytalanítsák a szülőket: jesszusom, az én gyerekem nem normális? Biztos vele van a gond, irány kivizsgálásra! Vagy biztos velem van a gond, irány a pszichológus! Innen egyetlen lépcsőfok vezet addig, mígnem hiperaktivitás és egyéb figyelem- és tanulászavaros állapotokra hivatkozva, drogkezelés alá vonják a gyereket… Minden kimutatást úgy kell nézni: kinek áll gazdaságilag vagy politikailag érdekében ez az eredmény? Durva? Az…)