Ovisom
Tegnap volt az ovis szülői értekezlet. Két dolog foglalkoztatott: milyen lesz a másik óvónéni, akit még nem ismertem, illetve, hogy mennyit kell verekednem egy valamire való ovis jelért.
Nos, mindkét óvónéni (Tünde és Eszti) nagyon szimpatikusak, nem megjátszósak, nem tűntek képmutatónak vagy erőlködőnek, önmagukat adták, őszintén beszéltek mindenről, teljesen korrektnek tűnnek.
A jelek pedig szépen ki voltak rakva egy asztalra, idejében érkeztem és nem sokat gondolkodtam, hogy a perec, létra, hold és társai közül a halacskára csapjak le, ami egyrészt most hatalmas kedvenc A nagy ho-ho kapcsán, másrészt, és nem mellesleg: nekem is ez volt a jelem. Ahogy az óvónénimet is Tünde néninek hívták.
Nagyon izgulok és sokat stresszelek a szobatisztaságon, aminek a végére ugye szeptember 3-ig pontot kell tennünk, és jelenleg ott tartunk, hogy otthon csak bugyiban van, csak wc-be pisil (idegen helyen is simán!), alvásokhoz pelust kap, kakilni csak otthon kakil, és csak pelusba, viszont a bölcsibe egyszerűen nem hajlandó bugyiban menni, minden ízében tiltakozik ellene, és még nem vettem erőt magamon, egyszerűen nincs szívem-kedvem erőszakkal levenni róla, úgyhogy marad a dilemmázás.
Nagyon bízom egyébként abban, hogy az oviban is jó helye lesz, az óvónénikben is bízom, sok játszóról ismerős gyerek lesz a csoportjában, a bölcsiből hárman is itt folytatják, és aminek a legjobban örülök, hogy a házunkban lakó Kinga is csoporttársa lesz, ők azért eléggé jól ismerik egymást, és amellett, hogy Botond igazán magában szeret játszani, biztos számítani fog a sok újdonság között, hogy van néhány ismerőse. Viszont a 27-es csoportlétszámot biztos utálni fogja, már a bölcsiben is zavarja a nagy zaj, a nyüzsgés. Nem veszi túl jól a változásokkal járó kanyarokat, nem szereti, ha valami megszokotton változtatni kell, utál elindulni, de nincs mit tenni: ovis lesz. Nagy izgalom és büszkeség azért ez.
