Tasnádi Emese: Julijuli és Mackó

Tasnádi Emese: Julijuli és Mackó

Teljesen világos volt, ha medve és Agócs Írisz, akkor egyszer csak könyvtulajdonosok leszünk. Az viszont egyáltalán nem volt világos, hogy ettől kitör nálunk a mackóőrület, s karácsony kellős közepén a huszon-sokéves (igazából harminc-kevés), szóval ősöreg medvém kopott, foszladozó bundáját kell javítanom, mi több védőruhát kell fabrikálnom neki!

Az igazat megvallva arra sem számítottam, hogy egy este végig kell olvasnom az összes történetet, arra meg aztán végképp nem, hogy a mesék hosszát leszámítva még élvezem is.

Azt azért valaki majd megmondhatná, hogy minek kellett Angliába cipelni a helyszínt. Ott mesélősebbek az emberek? Jobban értenek mackóul, vagy több a tündér és manó? Igaz lehet.
Bár nem a Paddingtonnal – nem az állomás, a medverokon – való találkozás lehetőségében, hanem a szerző és szöveg valós mesekeletkezési idejének földrajzi meghatározottságában látom inkább az okot.
De ha már Anglia, akkor miért csak két mondat és egy emeletes busz? Ezen még apa is fennakadt, aki a karácsony és a gyermeki édes terror következtében kötelező jelleggel hallgatta a mesét. (Amúgy élvezte.)

A másik, amin kissé fennakadtam, az a történetek hossza volt. Persze, mese a mesében, a történet távolítása, a hihetőség, mesemondói megbízhatóság, a mesélő szituáció megteremtése – végülis, ha az ember 5 éves, Julijulinak nevezi magát (ebbe frankón többször beletörött a nyelvem, pedig nem is vagyok beszédhibás!) és tündér akar lenni, mi több meséket gyűjt – nem lehet a mesélő elég óvatos.

De az itt-ott kicsillanó természetes humor ráfért volna több helyen is a több ezer éves hagyományú meseszituációra. (közhelyesen Ezeregy éjszaka…)

Különben ne legyek olyan nagy igényű, mert a mese működik, hiteles, hihető hétköznapi történetek. Különösen tetszett, hogy nincs szépelgés, kordivatnak, és anyukarétegeknek megfelelés (kicsit unom már a bio, öko és egyéb o-val végződő trendi mamiknak íródott meséket). Szóval Julijuli és a Nagytestvér(1) bizony tévét néz, míg a szülők ébredeznek, főznek. Bevásárlóközpontban vásárolnak, és a gyerekeket időnként szem elől tévesztik a múzeumban. Jó ez a hétköznapiságba ágyazottság, jó, hogy Julijuli bár cserfes, de azért nem bízik meg akárkiben, érteni kell hozzá mackóul; és jó az is, hogy nem csupán idősektől szerez meséket, hanem a jegyszedő fiútól is, még ha ez is a kötet legdidaktikusabb története.

Legyünk őszinték, a legjobb persze, hogy minden városban van szökőkút, legalább egy olyan Ábécé, aminek a közelében esélyes egy órásmester, akit viszont én nem tudok Szabó Lőrinc óta másképp, mint óriásnak olvasni, ami alapból feltételezi a szakma varázslatosságát (az óra, órás pedig nagyon erős (gyerek)irodalmi toposz). Hasonlóan erős, s egyúttal hétköznapi is a mozi is, mint helyszín. És a teremőr bácsi, mint festő és történetek tudója szintén nem egyszeri találmány, mégis azt hiszem pont ettől működik a könyv.

A kötet, mint könyvtárgy is gyönyörű, látszik a gondosság rajta. Az illusztráció az ugye Agócs Írisz, és részemről ezzel akár minden el is lehetne mondva, de titokban még mindig reménykedem, hogy a következő kislányalakja nem copfos, julijulis, sáris, dorkás lesz és nem néhol Annie és a mackóra hajazó, hanem valami más. Viszont mackót és kabalaállatot, manót és zsebtündért mosolyfakasztó humorral még mindig ő rajzol a legszerethetőbben.
Úgyhogy megyek is mackóruhát kötni.
Aztán elolvasom majd még párszor Julijulit, tegyetek úgy ti is!

1) Ebben én Rácz I. Péterrel kivételesen nem teljesen értek egyet, szerintem semmi orwelli nincs benne, tudatosan semmiképp, mivel a történet olyan mélyen determinált a keletkezési körülményektől, hogy a családoknál sokszor használatos gyereknyelvi formát látom csak benne, noha tagadhatatlanul vicces, hogy pont a nővére ért külön beszámoló nélkül is azonnal mindent.

„kétszögletű egyenes”