Vakság

Vakság

– Minden nap beszéltek? – kérdezte Juli a barátnőjét.
– Persze – válaszolta Kati, de közben zavartan félrenézett. Félt bevallani az igazságot, hogy Laja már napok óta nem hívta fel (egész pontosan egy hete), de még csak egy üzenetet sem küldött. Nem, nem is félt, inkább szégyellte, hogy már megint olyan férfit fogott ki, akinek csak arra kellett, hogy néha megszínesítse az estéit.
– Ez remek. És mikor találkoztok legközelebb?
– Azt hiszem, jövő hét végén.
– Nem úgy volt, hogy most?
– De igen, csak közbejött valami.
– Neki? – vonta fel a szemöldökét Juli, a hangjában volt valami furcsa. Mintha arra várt volna, hogy Kati igennel válaszol.
– Nem, nem. Én nem érek rá. – Persze, hogy megint Lajának jött közbe valami, de ez olyasmi volt, amiről jobbnak látta hallgatni. Zavarta a dolog, de magában sorra gyártotta az érveket a férfi védelmében. Biztosan nagyon sok a munkája, biztosan észre sem vette, hány nap telt el. Tudta, hogy ez mind-mind csak önáltatás, de hinni akart.
– Bemutatott már a barátainak?
– Igen, ismerek párat. – Csak nem azért, mert ő bemutatta, hanem, mert már régen is ismertem őket, tette hozzá gondolatban. Kezdett kissé kényelmetlenné válni a beszélgetés Kati számára. – Ti hogy vagytok? Minden tökéletesen működik? – próbálta másfelé terelni a témát.
– Óh, persze, nagyon jól megvagyunk, már az esküvőről is beszélgettünk – felelte Juli, és fejét kissé félrehajtva megsimogatta a nyakát, szemöldöke enyhén megrándult. – Ne haragudj, de most mennem kell – tette hozzá aztán, majd sietősen távozott.
Kati irigykedve nézett utána. Milyen jó neki. Elővette a telefonját, nem volt hívása. Csalódottan húzta el a száját. Biztosan csak sok a munkája, mentegette magában a férfit. Nem kéne mindjárt a legrosszabbra gondolni. Hiszen még alig pár hónapja ismerik egymást. Jövő héten úgyis találkoznak, majd megbeszéli vele.
Bár, lehet, hogy nem is kéne elmennie, lehet, hogy csak vesztegeti vele az idejét. Dacosan összeszorította a száját, és megrázta a fejét. Áh, csak bebeszéli magának, igazából nagyon jól megvannak. Csak a férfinak sok a munkája. Azért nem telefonált. Biztosan ő az, aki túlságosan türelmetlen. Példát kellene vennie Katiról. Ők milyen jól megvannak.

(Olvastam egy jó módszert. Az ember találkozik egy lehetséges partnerrel. Az illetőt besorolja valahova a tízes skálán, mondjuk úgy négy és nyolc közé. Aztán háromnaponta leül, átgondolja az eltelt napokat, és ad egy pluszt vagy egy mínuszt (vagy éppenséggel nullát) attól függően, mi történt. Ha eljut nulláig kész, elfelejti. Egyszerre csak egyet lehet lépni a listán, így elkerülhető a hirtelen felindultságból elkövetett szakítás avagy túlértékelés, és mindig világosan látja, hol áll a kapcsolat.
Na, persze ez is csak akkor ér valamit, ha az embernek még működik a józan esze, ami szerelemben nem mindig szokott… 🙂
Egyébként meg látszatvilágban élünk látszatemberek látszatboldogságával áltatjuk magunk. És egymást. Pedig csak egy valakinek az életével kellene igazán foglalkoznunk. A sajátunkéval. Ami nem arról szól, hogy másoknak megfeleljünk, hanem arról, hogy felvállaljuk esetleges tévedéseink, hogy tovább tudjunk lépni és a holnap valóban szép legyen!)

Szép napokat Nektek!

Az én világom – Angel Lilith