Őszi sanzon

A nyár kiszökött az ajtókon, s nem jön már vissza. Helyette az ősz lassan besurran. Hulló, sárga falevelek. Arany, ezüst és bronz színeibe öltöztetett természet. Zajos, léptek az (Z) avaros talajon. Ez az ősz. Az ajtókon bekopogtatott.

Letörli lábát a küszöbön, bezörget a kapunkon. Leveszi kabátját, kibontja testét a ruhák fogságából és lassan pucérra vetkőzve hódítja a világot. Forró kályhák melegítik át a levegőt, jégvirágok borítják be lassan az ablakot. A mulandóság érzete beköltözik a szívekben. Utat tőrnek a gondolatokba, s nyomot hagynak a lélekben.

Különös mégis magával ragadó a természet játéka. Az érzelmek felfokozottak, a színek harsányan kiáltanak bele a csendbe, felkavaró látképek kápráztatják el a szemet. A mozdulatok olyan képzetet keltenek, mintha mi is a természet szerves részét képeznénk. Felkavaró érzés, mely átjárja a testet.

Lélektől-lélekig. Ez nem csupán egy üres frázis. Ez maga a szentimentalizmus! Maga az élet körforgásának örökös tánca.

A természetben élni, a természettel lélegezni! Ösztönök vezérlik a gyökerekhez fordulást. Hiszen egy tőről fakad maga az élet és ugyanígy a mulandóság. Mindennek megvan a maga szépsége és misztikussága.

Miért élünk? Miért múlunk el? Hova tűnik a múltunk? Mivé lesz az életünk? Hogyan válunk egy elhunyt, gyászolt, elmúlt élet részévé?

Pőrén és védtelenül magaslik felettünk a természet megannyi eleme. Fák, növények, állatok bújnak össze a mélyülő avar felett. Az utolsó kósza zölden lehullt levelek, üzenik meg a tél jövetelét. S lassan nyugovóra tér a természet. Téli álmot készül aludni…