Megkísértés

Megkísértés

1. rész: Ébredés

Kilépett, aztán megállt. Körbenézett. Visszafordult az erdő felé, de a fák és bokrok már újra zárt falat alkottak mögötte. Élő, zölden vibráló zárt falat. Újra körülnézett. Ami azt illeti, nem erre számított. Nem tudta volna megmondani, mire, de erre biztosan nem. Többször is járt már távol a kijelölt helyüktől, de ennyire messzire még soha nem merészkedett. Azt hitte, félelmetes, szörnyekkel telezsúfolt, vad mocsár várja, vagy legalábbis valami sivatag, ehelyett hatalmas zöld mező terült el előtte. Mindenütt selymes fű ringatózott a kellemes, nyári szellőben. Állatokat nem látott, ez persze nem jelentette azt, hogy nem is voltak.
Nem tudta, mit tegyen. A mocsárra, meg a szörnyekre felkészült, de erre nem. Majdnem félelmetesebb volt ez a nyugalom, mintha egyenesen egy harc közepébe csöppent volna. Bár azt sem tudta, milyen egy harc. Csak sejtései voltak róla. Legbelül érezte, hogy Ádám és a Teremtő elleni lázadása már a közelében lehet.
Tett egy lépést előre. A fű a térdéig ért és csiklandozta a lábát, ahogy hozzáért. Semmi más nem történt. Nem nyúltak vad karok utána, hogy visszarántsák az éppen megtalált szabadságból. Még egy lépést tett, aztán még egyet, egyre távolodott attól a helytől, ami egykori otthonát rejtette. A szél kissé feltámadt, és a hajába kapott, félresimítva azt a testéről. Lilith megborzongott. Fázott. ilyet még nem érzett korábban. Más nem lévén, a haját húzta maga elé, azzal takarta el meztelen bőrét.

Annyira belefeledkezett ebbe, hogy észre sem vette, mikor a férfi megjelent. Nem az erdőbéli idegen volt, hanem valaki más. A nőn furcsa remegés futott végig. Nem félt tőle, ez valami más volt, de nem tudta, mi lehet. Az idegen elégedetten mérte végig, aztán a megragadta az állát, és magához húzta. Egyenesen a szemébe nézett, és gúnyos mosoly futott végig az arcán.
– Hát, mégiscsak sikerült – suttogta maga elé, aztán elengedte a nőt.
– Mi? – kérdezte Lilith. Hangja kissé remegett.
– Ő olyan tökéletes, és nem vette észre a porszemet a teremtményében. És ez a porszem most lázad.
– Miről beszélsz?
– A részed vagyok. Nekem köszönheted, hogy gondolkodsz…
– Nem foglak szolgálni! – vágott közbe Lilith dühösen. Szemei vadul izzottak.
– És ezt is – tette hozzá az idegen. – Nem kértem, hogy szolgálj, az én teremtményeim nem szolgálnak senkinek.
– Miért nevezel a teremtményednek?
– Amikor születtél, a porhoz, amiből formáltak, az én nyálam keveredett. Csak egy csepp, de ettől lettél te az, aki ma vagy.
A nő nem válaszolt. Nem értette, amit az idegen mondott, nem emlékezett, hogy látta már korábban, de minden szabadságvágya ellenére vonzódott hozzá. Furcsa volt ez az érzés. Ádámra így soha nem tudott nézni. Ádám csak játék volt, gyenge, de ez a férfi más. Sugárzott belőle az erő, amire ő mindig is vágyott, amióta csak először meglátta a napot.
Az idegen is hosszan nézte őt, minden egyes porcikáját alaposan végigmérte, amitől Lilith úgy érezte bizseregni kezd a bőre.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte a férfi.
– Nem tudom – vonta meg vállát a nő.
– Velem tartasz? – Az idegen megrázta a fejét. Tudta a választ. Megfordult és elindult.
– Várj! Ki vagy te? – kiáltott utána Lilith.
– Samael! A kitaszított – felelte a férfi, anélkül, hogy megfordult vagy egy pillanatra megállt volna.
– Samael – suttogta a nő maga elé. – Samael…

* * *

Furcsa egyforma napok jöttek. Lilith mind távolabb merészkedett az erdőtől, és kezdett rájönni, hogy a félelmetes lények, amiktől rettegett, csak a fejében léteztek. Élelmet talált eleget, és itt töltött második napjának reggelén egy megfelelő öltözetet is hozott neki valaki, ő legalábbis biztos volt benne, hogy neki szánták; hogy ki lehetett az ajándékozó, titok maradt előtte.
Egyedül járt, és ez kezdetben nagy elégedettséggel töltötte el, aztán hiányozni kezdett neki valakinek a hangja, végül annyira vágyott már egy másik lény társaságára, hogy keresni kezdte. A mező egyszerre lett kevésbé vonzó és már az időközben megismert állatok látványa sem csillapította kínzó magányát. Végül úgy döntött, visszamegy az erdőbe, és megnézi, mi változott, mióta eljött. Ennél a magánynál minden jobb, gondolta.
Csakúgy, mint mikor eljött, most sem akadályozta semmi a tervében, és most is csak a megérzéseire hagyatkozott, merre kell mennie.
Hirtelen bukkant fel előtte a nő. Göndör szőke fürtök keretezték mosolygós arcát. Gyönyörű volt, de Lilith soha nem akart volna hozzá hasonlóvá válni. Azokból a szemekből hiányzott valami. A mélyről jövő tűz, a mindent elégető szenvedély. Az, ami őt éltette.
– Te ki vagy? Te is angyal vagy? – kérdezte a nő, mikor meglátta.
– Nem. Ádám társa vagyok… Voltam.
– Te nem lehetsz Ádám társa, Ádámnak nincs másik társa, csak én.
– De volt. Én voltam az.
A nő hallgatott. Azon gondolkodott, biztosan hazudik ez a furcsa idegen. Ha Ádámnak lett volna asszonya ő előtte, elmondta volna. Ádám jó, mindent megoszt vele, és ő felnéz rá, hiszen az Úr is ezt akarja.
– Jól érzed itt magad? – kérdezte Lilith. Bármennyire is nem tetszett neki a nő, eszébe jutott, milyen volt, mikor még ő élt itt.
– Miért kérded ezt? – csodálkozott a nő. – Nekem ez az otthonom, Ádám vigyáz rám, és az Úr is megad mindent, amire csak szükségünk lehet.
– De nem vagy szabad, nem mehetsz, ahová szeretnél.
– Mi az a szabadság? – kérdezte Éva. Furcsa volt ez az idegen nő, és furcsa, amiket mondott. Legbelül érezte, hogy nem szabadna beszélgetnie vele, és abban is biztos volt, Ádámnak nem fog szólni erről a találkozásról.
Lilith jó ideig némán nézte a nőt. Aztán egyszer csak megragadta a csuklóját, és vezetni kezdte. Éva engedelmesen ment vele. Ahogy elérték az erdő szélét, Lilith felemelte a kezét és körbemutatott.
– Ez a szabadság!
Éva hallgatott, de a szemén olyan fény izzott, hogy Lilithet elégedettség töltötte el. Éva lehajolt, és tenyerével végigsimított a fűszálak közt. Teljesen más érzés volt, mint otthon. A látóhatárt nem keretezték hatalmas fák. Megremegett. Egyik kezét végighúzta másik karján. Nem tudta, mi ez, amit érez, mi ez a simogató érzés, amitől bőre érdes lesz. Lilithre nézett. Most vette csak észre, hogy annak testét különös dolog takarja, amitől alig látszik valami belőle. Megérintette. Lilith elmosolyodott. Éva megrázta a fejét.
– Vigyél vissza, vigyél haza!

* * *

Éva nem emlékezett, mikor ment el az idegen nő. Arra sem, hogy Ádám mikor tért haza. Gondolatai teljesen máshol jártak. Némán húzódott el, mikor a férfi hozzáért.
– Mi történt? –kérdezte Ádám.
– Te tudtad, mi van ezen a helyen túl?
– Hol túl? Miről beszélsz?
– A fákon túl egy másik világ van, sokkal szebb és tágasabb, mint ez. Ott akarok élni.
– Honnan tudod? Ott jártál? Tudod, hogy nem hagyhatjuk el a lakóhelyünk.
– Ott akarok élni! – ismételte meg a nő.
– Nem hagyhatjuk el a lakóhelyünk!
– Legalább egyszer nézd meg!
– Nem mehetünk el innen!
– Nézd meg, aztán visszajövünk!
Ádám a nőt figyelte. Nem tetszett neki, amit a szemében látott. Túlságosan is emlékeztette valakire, akit azonban szeretett volna elfelejteni. Bár ez nem volt egyszerű. Hiába volt Éva mellette, gondolatai időnként visszatévedtek a fekete hajú szépséghez. Talán ez volt az oka, hogy engedett Évának. Remélte, újra láthatja Lilithet, ha csak egy pillanatra is.

Nem így történt. De a látvány rá is legalább úgy hatott, mint néhány órával korábban asszonyára. Értetlenül állt. Ez a hely sokkal barátságosabbnak tűnt. Nem értette, miért nem itt kell élniük.
Aztán hazamentek. És vitatkoztak. Minden megváltozott, Éva semmivel nem volt elégedett, minduntalan visszatévedt a mező szélére, és bár átlépni nem merte a láthatatlan határvonalat, lélekben számtalanszor megtette.
És Ádám is.
Nem sejtették, hogy valaki figyeli őket. Valaki, akit apró lázadásuk aggódással tölt el. Ő némán nézte gyermekeit. Arra gondolt, jobb lett volna Lilithet valahogy maga mellé állítani, de legbelül tudta, ennek így kellett történnie. És azt is tudta, eljött a nap. Aztán visszatért tróntermébe, és utasította az angyalokat.

Ádám és Éva semmit nem értett. Angyalok jöttek, de nem az Úrhoz vezették őket, hanem az erdőn túlra. Kivezették a rétre őket, és egy szó nélkül visszafordultak, majd az erdőt szürke derengés vonta be, és mikor minden kitisztult, már semmi nem volt a helyén, csak a végtelen látóhatár. Ádám a nőre nézett. Ha ő nem hozza ide, még mindig biztonságban élhetnének. Az Úr haragszik rájuk, és ezért egyedül Éva a hibás. De Éva tudta, kit kell okolnia. A fekete hajú nőt. Hiszen ő vitte őket a kísértésbe.
Ádám haragosan nézett Évára. A nő kerülte a pillantását:
– Fázom – suttogta maga elé.

* * *

– Miért űzted el, hiszen szereted őket? – kérdezte Gábriel.
– Nem űztem el őket. Csak hagyom, hogy a saját útjukat járják. Ezt kellett tennem.

Az én világom – Angel Lilith