Janne Teller: Semmi

Janne Teller: Semmi

Rengeteg helyen lehet olvasni a könyvről, például a könyvmutin is, Veress Gyöngyitől, és engem is kisebb, ám annál nívósabb gárda próbált meggyőzni a könyv elolvasásának hasznáról. Amikor elolvastam beszélgetni kezdtünk a lányokkal a könyvmutin, eredetileg oda akartam updatelni (szép magyar szóval) a beszélgetést, de kár lenne Gyöngyi írását elrontani, szóval a korábban megkezdett bejegyzés zárásaként Marika és az én beszélgetésem szerkesztett változatát olvashatjátok.
Végeredményben, tulajdonképpen, megérte. Katarzist ugyan nem váltott ki, inkább némi csalódást, leginkább amiatt, hogy komolyan, ez minden? Némi szlenggel élve, vessetek a mókusok elé, de a közfelhördülés után ennél azért többet vártam.
Valahogy félelmetesebb, nagyobb, nihilistább igazságokat. Nagyobb, eget rengető felismeréseket. Valami nagy, valami katartikus élményt.
Mit kaptam helyette? Egyrészt igazolva látom ama Ottliktól már rég tudott igazságot.

Másrészt pedig megértettem miért és mitől érezhetik egyesek félelmetesnek és fenyegetőnek a könyvet, és érteni vélem Tandori Dezső utószavát is, amikor egzisztencialistának és nem nihilista ifjúsági regénynek tartja inkább a Semmit. Hogy Pierre Anthon Lucifer, az nem kérdés, az már sokkal inkább foglalkoztat, hogy létezik-e a kérdéseivel szembeállítható, releváns cáfolat.

És itt most kénytelen vagyok ideírni, hogy SPOILER!!!
Azzal ugyanis, hogy a nyolcadikosok megpróbálják meggyőzni a fán ücsörgőt, akinek a személyiségéről nem sikerül tiszta képet alkotnunk, bár az kiderül, hogy nagydarab, szeplős, agresszív fiú, kételyekkel és kettősséggel teli, a szüleivel lakóközösségben (kommunában) élnek, miközben az apja infomatikusként dolgozik, vagyis az apa önmagában elég ellentmondásos figura; szóval azzal, hogy megpróbálják meggyőzni „Lucifert” eleve kódolják a sikertelenségüket.

“ Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá. ”

Nem az élet értelmét kellene keresniük, mert nyilvánvalóan nincs. Hanem feltenni azt a kérdést mitől jutott a társuk odáig, hogy megingott a hite mindenben. Ki a felelős azért, hogy olyan társadalomban élünk, ami nem képes értéket közvetíteni, olyan értéket, amely túlmutat a filozófián, a relativitáson, az értelmen.
A mai kort kár azért okolni, hogy elértéktelenedett minden. A baj az, hogy ez a devalváció nem tűnik megfordíthatónak. Nem fognak tudni olyat mondani, olyat mutatni, ami a kiüresedett, végzetesen cinikus világunkban ne volna kétségbevonható.
És ebben rejlik Pierre Anthon ereje (és sarlatánsága), hogy mindenre van kérdése, mindent képes kétségbe vonni, s a megkérdőjelezéssel relativizálni. A Fontos Dolgok Halmaza ugyanis az azt építőknek fontos, nem annak, akinek szánják.
Sofie tragédiájában sem önmagában a szüzessége feláldozása a tragédia, hanem az értelmetlenség.

Beszélgetés:
Eszter: Elolvastam. Változatlanul nem értem a könyv körüli hajcihőt. Mondjuk eleve sem értettem. Már akkor is mondtam, hogy Pierre Anthonnak igaza van. Azóta gondolkodom, hogy adott esetben kamaszként tőlem mit tudtak volna kérni…

‎”feltevésekre épült minden, az is, hogy a többi ember hozzád hasonló, felejtsd el, hogy az életed kísérleti jellegű – mert ha nem felejted el, akkor se tudsz mást kezdeni az egésszel.”
Ottlik, Buda,Európa kiadó, 1993., 87.p.

„kétszögletű egyenes”