Búcsú az Óévtől
Ez az év a búcsú éve volt. Meg kellett tanulnunk ebben az évben elengedni a szeretteinket, meg kellett tanulnunk élni a szomorúsággal és minden vele járó materiális változással. Felemelt fejjel kellett járnunk tovább a világban, s olykor tudnunk kellett alázatosan viselkedni a sorssal szemben. Kemény leckéket kaptunk az élettől, a sorstól, s bár nem a szó szerinti világvége jött el, de néhány embernek kitörölhetetlenül, örökre megváltozott ebben az évben az élete.
Vannak, akik ebben az évben családtagjaik elvesztését gyászolták. Vannak, akik otthonukat vesztették el, s vannak, akik évtizedes szerelmeket rúgtak fel. Ezek a veszteségek mind mélyen megbúvó fájdalmakat szabadítottak fel, melyek akár egy egész emberéletet felölelő magányba süllyeszthetnek el, jóra való embereket. Kérdésekre keresünk válaszokat, s a válaszok olykor nagyon nem tetszenek. Nehéz belegondolni a mulandóságba, nehéz elhinni, hogy aki tegnap még a kezünket fogta, ma már „csupán” az emlékeinkben idézhető fel. Sokszor összefogdosott és könnyekkel áztatott képeket szorongatunk, mint valami ékes bizonyítékot, hogy fájdalmunk élő, lélegző, létező élmények, tapasztalások forrása. S a kérdések egyre csak ott zakatolnak fejünkben:
– Hogyan éljünk tovább elhunyt szeretteink hátrahagyott hiányával? Hogyan nevessünk újra és hogyan sírjunk bűntudat nélkül? Éljük a mindennapjainkat, s próbáljuk szeretni önmagunkat és másokat? Tegyünk úgy mintha megértettük volna, miért kell, egyeseknek élni, míg mások eltávoznak az élők sorából?
Ezek mind egyértelműen megválaszolhatatlan kérdések, semmi egyebek. Bizonyos kérdésekre egész életünk során keressük a választ, de csak életünk alkonyán találjuk meg. Olykor a misztikusság, a tudatlanság áldás. Kár lenne ezt tagadni. Mert hiába kíváncsi az emberi természet, hogyha a választ csak a halál hozhatja el. Nincs ember, aki ne félné az elmúlást! Ösztönök vezérelnek fiatalt és öreget egyaránt. Ami az egyiknek egy megváltozhatatlan tény, a másiknak örök kutatás. Az örök titok, ami egész életünket átszövi csak addig titok, amíg rá nem bukkanunk annak kulcsára.
Ám az nem lesz egy örömteli igazolás. – Igen, igazam volt, de senkinek nem tudtam elmondani. Hát ez az, amit mindenki a sírba visz. Mert hiszen mi határoz meg bennünket? A múltunk, a jelenünk vagy a jövőnk lehetősége? Mind egyformán hat és egyenlően ossza meg a személyiséget, vagy egyik, vagy másik jobban hatással van életünkre?
Olykor szükségszerű, hogy múltunk bizonyos szakaszait, lezártnak és végesnek tekintsük. Mint ahogy az is szükséges, hogy a múltunkban is részt vett fontos embereket, becsüljük és tiszteljük, mert a jelenünk részei is, és páran közülük a jövő részei is lesznek mindig.
Amíg élünk, lélegzünk, szeretünk és szeretve vagyunk, addig nem ezeknek a kérdéseknek a tengerében kell fuldokolnunk. Élveznünk kell a jelent, élveznünk kell a jövő adta új lehetőségeket, s hinni, hogy napról- napra csak közelebb kerülünk, ahhoz, ami minket emberré tesz. Egy év újra eltelt, egy év a múlt a ködébe veszik, hát vigyük tovább a tapasztalatink és éljünk a jelenben. Mert hiába tekintünk a múltba, az már nem változik. Hiába tekintünk a jövőbe, amíg nem tudjuk mi a következő lépés annak eléréséhez…
Szeressük hát családunk, anyának és apánk! Szeressük testvéreink és gyermekeink.
Szeressük önmagunk, mert egyszerre mindig csak egy életet élünk. Itt és most kell önmagunkat elfogadni, szeretni és védeni. Szeressük az életünk, szeressük és védjük múló jelenünk, éljünk a mában és egy esélyt adjunk nyugodtan a neki.
Köszöntsük az új évet egy új, jobb jövő reményében.