Szeretlek, Isten engem úgy segéljen!

Szeretlek, Isten engem úgy segéljen!
Gyorsan teltek az órák a napok, nagyokat sétáltunk, sok mindent megnéztünk, sokat szerelmeskedtünk, boldogok is voltunk, de még sem, valami nagyon nem passzolt.
Sűrűn telefonáltuk haza a gyerekeinknek, de ők jól érezték magukat a nagyszülők kényeztetésében, olyan nagyon nem lelkendeztek, inkább a mamák, szinte örömtáncot jártak, hogy újból együtt lesz a család, de én ebben nem voltam annyira biztos.
Esténként a parton, amikor táncolt a hold a tenger hullámain, csodaszép látvány volt, de közben némán meredtünk magunk elé. Ilyenkor mindig azt vártam, megkérdezi tőlem, megbántad? – de nem kérdezett semmit. Ez egyrészről jó volt, mert teljes őszinteséggel kellett volna válaszolnom: nem bántam meg, hiszen minden egyes pillanatot élveztem, amit Jocóval töltöttem, és szeretem őt is, és történjen bármi, mindig is szeretni fogom, legalább az emlékeimben örökké. Másrészről viszont jó lett volna tiszta víz a pohárba, hogyan tovább, mi is lesz velünk? Ha én akartam beszélni róla, valahogy mindig kitérő választ kaptam, tudtam hogy nehéz lesz, ha vissza akarom szerezni, nemcsak úgy egy nyaralás erejéig, hanem újra együtt élni, pedig igazából és őszintén ezt akarom.
Aztán eljött a nap, otthon nagyon vártak bennünket, a mamám finom ebéddel, és láttam, hogy szinte ragyog a boldogságtól, csak akkor fagyott le a mosoly az arcáról, amikor Janó elköszönt tőlünk és a gyerekektől, és elment, mint azelőtt.
Mikor a gyerekek aludni mentek, megkérdezte a mamám, hát mi van veletek, én azt hittem minden rendben van közöttetek, kibékültetek.
– Nem voltunk sohasem haragban anya – mondtam.
– Igen, mondtad már azelőtt is, de én ezt már végképpen nem értem, magyarázd ezt meg!
-Jaj anya, hogyan is értenéd, amikor én sem értem.
– Hát akkor csináljatok, amit akartok, háborgott és becsapta az ajtót, olyan sebesen távozott.
Fáradt voltam az utazástól, korán elvonultam aludni, persze nem jött álom a szememre, nem mintha én ezt nem tudtam, nem gondoltam volna, hogy ez így lesz, de hatalmas nagy gondban voltam, vajon még mennyi mindent kell megtennem, mennyit kell bizonygatnom, hogy valóban ő a legfontosabb nekem, mellette érzem azt, hogy soha semmi baj nem érhet, ha fogja a kezem.
Olyan sokszor akartam elmondani neki, de nem hagyott időt és alkalmat rá, hogy mit érzek, amikor vele vagyok. Mivel nem olyan fából faragtak, hogy egykönnyen feladok valamit is, hát ezt sem fogom. Benéztem a gyerekeimhez, aludtak édesdeded, és olyat csináltam, amit még soha nem tettem, írtam egy papírra Julinak, ha felébrednétek, ne ijedjetek meg, nagyon fogok sietni, elmegyek az apádhoz, beszélnem kell vele, azt akarom, hogy újra együtt legyünk mindnyájan.
Aztán elhajtottam, azt nem tudtam még, mit fogok mondani, majd ráérek ezen agyalni, ha ott leszek nála. Remélem nincs barátnője, nem hozzá sietett, mert akkor el vagyok veszve. De nem, az nem lehet az együtt töltött hetek után, hát csak nem, na mindegy, túl kell lennem ezen mindenképpen. Becsengettem, úgy éreztem időtlen idők óta várakozok az ajtóban, mire végre ajtót nyitott.
– Azt hittem alszol már, de szinte úgy dadogtam el.
– Nem tudtam elaludni, és Te?
– Beszélnünk kell, nagyon fontos, és már furakodtam is be az ajtón.
– Én lepődtem meg a legjobban azon, ahogy a vulkán tör elő a mélyből, úgy jöttek belőlem az elfojtott érzések, a szavak. Most meghallgatsz, ha akarsz, ha nem, eddig nem hagytad, hogy elmondjam, mit érzek irántad. Szeretlek, szükségem van rád, mint a mezőknek a nap fényére, a fuldoklónak a levegőre, az éhezőnek a kenyérre, a szomjazónak a vízre. Jogodban áll, hogy elutasítsál, de én újra együtt szeretnék élni veled. Tudom, hogy sebet ejtettem rajtad, de próbáld elfelejteni, ígérem ezentúl minden másképpen lesz. Te hozzám tartozol, és én itt vagyok Neked, rád akarom bízni magam, mert soha nem tudnék mással élni, csak veled. Szeretlek, örök szeretettel szeretlek, de nem élhetek remény és hit nélkül, nem kell azonnal válaszolnod, van időm számodra bármikor, éjjel és nappal várok rád, amikor akarod, akkor gyere. Engedd magad szeretni újra , ne zárkózz el a kitörő érzelmeim elől, mert vágyom azt is, hogy igent mondjál, hogy végre kinyíljunk együtt, mint a virágzó rét, ragyogjunk egymásnak újra, mint az égen a fényes csillagok. Nem akarlak kényszeríteni, de reménnyel telt szívvel várok, várok a hitedre bennem, az irántam való bizalmadra, mindent, de mindent megteszek ezért, Isten engem úgy segéljen!
Aztán nem tudtam folytatni, elcsukló hangon csak annyit mondtam még, na azt hiszem, elég jól sikerül a megalázkodás, ez eddig távol állt tőlem, szégyenlem magam miatta, sajnálom.
– Nem, ne sajnáld, én is nagyon szeretlek, ezt érezned kell, és olyan szorosan ölelt magához, hogy már szinte fájdalmas volt. Bár már azt sem tudom, miket mondtál, de ittam a szavaidat, és jól esett, el vagyok varázsolva. Bele túrt a hajamba, játszadozott vele, és folytatta. Tudod, féltem egy kicsit, mit szólnál, hacsak úgy maradnék, aztán meg azon is gondolkodtam, talán el kellene költöznünk innen, hogy valahol máshol új életet kezdjünk.
– Akkor meg tudsz nekem bocsájtani, kérdeztem alig hallhatóan.
– Azon már túl vagyok régen, hiszen hibás voltam én is, sőt nagyon hibásnak érzem magam, csak a pénzt hajtottam, hogy mindenünk meg legyen, de rá kellett jönnöm, ez kevés. Soha nem kérdeztem, boldog vagy- e, jól érzed- e magad, néha láttam, hogy valami nem passzol nálad, de nem akartam észre venni. Szóval, ha úgy döntenék, hogy költözünk, nem lenne ellenedre?
– Hát, nincs kedvemre, de ha úgy akarod, akkor úgy legyen. Hosszasan megcsókoltuk egymást, ez nem egy szenvedélyes csók volt ez, hanem sokkal több annál, benne volt minden kínunk, bánatunk és az összetartozás ereje.
– Mennem kell, a gyerekek hátha felébrednek.
– Én én, most mégis itt hagysz egyedül, hogyan gondolod ezt- kérdezte most már a régi huncut mosolyával.
– Dehogyis, még sok mindent kell megbeszélnünk.
– Igen, de arra ott van az egész életünk, és puszit nyomott az orromra, többet nem hagyom, hogy ilyesmi történjen, soha többet nem engedem el a kezed.