Nógrádi Gábor: Édes Munyimunyi!

Nógrádi Gábor: Édes Munyimunyi!

Ahogy ígértem, jön a következő Nógrádi Gábortól kapott könyv bemutatása. Sokáig a Petepite és Az anyu én vagyok! című könyvei voltak a kedvenceim, de a Munyimunyi olvasása után ez egyértelműen módosult. Annyira jó stílusú a regény, olyan jól szerkesztett, felépített, és hiába tudja az ember a végét, mégis képes voltam másodszori olvasásra is izgulni kicsit rajta. Talán, mert magamra ismertem? Vagy másra? Vajon ti melyik szereplőben ismernétek magatokra?

A történet itt sem túl bonyolult. A Bánáti család Nizzában nyaral, amikor egy reggel az anyuka szokás szerint úszni indul, és eltűnik a hirtelen támadt viharban. A keresés után mindenki halottnak hiszi, pontosabban nem egészen, mert Benedek, és általa a húga Kata, és természetesen Papa biztosan tudják, hogy az édesanya életben van, és vissza fog térni.

Szerencsére a narrátor nem hagy bennünket kétségek közt, olvasóként is hamar megtudjuk Edit valóban megmenekült, csak éppen nem Nizzában kerül partra, hanem Algériában. És nem azért, mert világbajnok úszó! De a mikéntjét azt nem árulom el, tessék elolvasni a könyvet.

Közben a család hazatér, és lassan megszerveződnek az anya nélküli hétköznapok. Baba nagyi sürgölődik a család körül, s szerzi be segítségnek a barátnőjét, Rizi-Lizit… Szerencsére Benedek ösztönei csalhatatlanok, és ami még fontosabb a tíz éves fiú hallgat is rájuk. Így aztán keresztülhúzza Rizi-Lizi számításait, aki egyébként a nagyival együtt ambivalens figurája a történetnek, időnként szánakozunk rajta, időnként pedig bekiabálnánk legszívesebben, mint a mozi hőskorában a filmekbe…
Ami miatt talán egy kicsit más ez a könyv, az az ajánlás:
„Anyámnak, aki mesélni tanított, és a húgomnak, akinek a munyimunyit meséltem.”
Vagyis ez egy családi történet, noha az életrajzból tudható, hogy a Nógrádi gyerekek édesanyja sajnos nem mesélhette a munyimunyi történetet.
Ezért-e vagy másért lett a könyv olyan különleges, nem tudom. Nem a több szálon futó cselekményszövés teszi különlegessé, hiszen az sok Nógrádi-regény sajátja
(is), inkább a könyv hangvétele. A mindentudó narráció nem elégszik meg a mindentudással, s azzal, hogy néha-néha megjegyzést tesz, mintegy összekacsint a célközönségbeli olvasóval. Ezúttal helyenként szikár, riporteri pozícióba helyezkedve tudósít az eseményekről, főként a regény elején.
„A Bánáti család Edit eltűnése előtt öt nappal érkezett a francia tengerpartra. Egészen pontosan Nizzába érkeztek. Rogyásig pakolt autójukkal úgy néztek ki, mint akik nem egy hétre, hanem egy évre jöttek. Még a palacsintasütőt meg a vécékefét is elhozták. Hátha nincs a panzióban.”
Így kezdődik. És tartja ezt a gunyoros, kívülálló szerepet végig, minden szereplő kap belőle, s a kritikus megjegyzésekből kivéve Katát és Benedeket. Nem csupán azért, mert bizonyos szempontból a szerző és húga alteregói, már amennyiben a húgnak való mesemondást tekintjük, de egyébként is kevés olyan írót ismerek, aki ennyire tiszteletben s nagyra tartaná, fontosnak gondolná a gyermeki, kiskamasz lelkeket átszövő problémákat. Ritka, aki így tud tud belehelyezkedni a gyerek (kiskamasz) lelkébe, és vele azonosan tudná szemlélni a világot.Az irónia a kötet folyamán nem öncélú:
„A gyerekek nagyon kreatívak. Rengeteg munkába kerül nekünk, szegény felnőtteknek kinevelni belőlük ezt az idegesítő képességet, de többnyire sikerül.”
Nekem nagyon tetszik, ahogy ezt a gyerekolvasónak mondja.
Figyeljük csak meg:
– + diszkrimináció: a gyerekek nagyon kreatívak – ami igaz is
– áldozathozatal: szülői (mit meg nem teszünk értetek!)
– önazonosulás: nekünk, felnőtteknek – én Nógrádi Gábor, író, felnőtt vagyok
– cél: kinevelni a kreativitást
– eredmény: többnyire sikerül
– következtetés: tehát nem mindig, kvázi tessék figyelni és kreatívnak maradni
– következtetés kettő: az író is lélekben gyerek maradt, vagy simán önironikus, mindenesetre jó fej, érdemes odafigyelni rá.
Ami egyébként igaz. Érdemes odafigyelni.

Például a francia kiejtésről írt magyarázatokra, a nyelvi, nyelvtani profilállítására, amikor Edit származását kell kideríteni a klinikán. Amellett, hogy a kötet szórakoztató, és rengeteg dolgot megtanulhatunk belőle, például az anya családban betöltött szerepét (komolyan lehet kötelezővé kellene tenni, ha lenne szülőképző?!), egyáltalán nem didaktikus. Sőt!
Nem marad más hátra olvassátok el/fel ti is a könyvet!

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS:

„kétszögletű egyenes”