Silvana de Mari: Tünde-tetralógia

Silvana de Mari: Tünde-tetralógia

Még úgy 10-15 könyvvel ezelőtt olvastam a Csodaceruzában Gombos Péter ajánlóját Az utolsó tündéről, és a 3 kötetes folytatásáról Az utolsó orkról, ami amúgy önmagában is megáll a lábán, pontosabban a gerincén, borítóján.
Érthetően roppant mód megörültem, mikor mind a négy kötet ott sorakozott a könyvtár polcán, s nagy lelkesedéssel láttam olvasásnak, de őszintén szólva a tizedik oldaltól becsületből rágtam magam tovább a betűhalmokon, majd feladtam, s hátralapoztam.
Szerencsére kiderült, hogy a sárkány ezúttal megmenti, ha a királylányt, (mert az nincs) nem is, de a regényt biztosan.
Mit mondjak, öregszem, s kopik a fantáziám és a humorom, vagy az igényességem ér lassan az égig, vagy ki tudja sznob lettem, de az első 50-100 oldalon sok minden érdekeset nem találtam. Bár lehet, hogy csak túl sok fantasyt olvastam. Valahogy inkább szánalmas volt a kis tünde vergődése a felsőbbrendűségével, úgy hogy nem beszéli rendesen a megmentőinek a nyelvét, s nem is érti, miközben a gondolatain keresztül, (amit tünde nyelven gondol) értesülünk az eseményekről, mintegy visszaemlékezésként. Alaposan meg van ez csavarva, de a lényegen nem változtat, igen, az indiánokhoz hasonlóan az utolsó tünde rezervátum is oda, mocskos, gonosz emberek, két önzetlen lélek, megmentik, városka, rasszizmus, akasztás, menekülés, jóslat… hipp hipp hurrá…
Ja igen, természetesen találkoznak az utolsó sárkánnyal… na kérem innentől éri meg a könyv. (Szóval úgy járok vele, mint amikor A kőszívű ember fiainak az olvasására kellett rábírnom a hetedikeseket. Elmeséltem az első cirka száz oldalt, és a lelkükre kötöttem, hogy a farkaskalandtól kezdjék. Mielőtt valaki kövezne, mutasson legyen szíves olyan hetedikest, aki élvezi, és nem adja fel az olvasást elvérezve Jókai első száz oldalán. Na ugye!)
Innentől kezdve tényleg zseniális a könyv, pörög, ott a Gombos Péter által magasztalt humor, fokozás, minden. Érdekes egyébként, hogy a tünde gyerek onnantól lesz okos, hogy belép a sárkány által őrzött könyvtárba, kvázi ahogy megtanul olvasni, úgy nyílik ki előtte a világ, ez szép párhuzama a sárkánynak és a repülésnek, de nem lövöm le a poént.
Időnként gurultam a nevetéstől. És a szerző aztán tudta még fokozni.
Az utolsó ork sztorija szépen halad a fantasyk és kalandregényektől megszokott úton, semmi extra, semmi meglepetés. Megismerjük Rankstil kapitány történetét, kitaláljuk a családi titkokat jó előre, és igen, elég határozottan emlékeztet a Gyűrűk urára. Rankstil példának okáért egyértelműen Aragorn „rokona”,  és a 2. (tertalógia szinten 3.) kötetben az utolsó tünde visszatérése, családi élete és halála is beleillik a képletbe.
Miben ad mégis többet, mást? A narráció több nézőpontból láttatja az eseményeket, megmutatkozik a különböző fajok (sárkány, tünde, ork, ember, főnix) egyazon történéshez való más-más hozzáállása.
Kihasználja a helyzet és jellemkomikumot, és ami nekem leginkább tetszett, és amitől a könyv igazán különleges, hogy moralizál. Meg meri csinálni. És nem válik lapossá tőle, nem lesz didaktikus vagy patetikus, még csak nevetséges sem.
A szövegszinten ügyesen beleszőtt gondolatok, nem lógnak ki a szövegből, hitelesen hangzanak a szereplőktől, és mégis képesek merészen feszegetni a máskor átgondolni sem mert dolgokat az átlag és az elit (politikai, hatalmi) viszonyáról, a rasszizmusról, az elmagányosodott emberről, a tömegeffektusról, és egyáltalán a idegentől való félelemről.
A tetralógia másik kiemelkedő vonása a karakterteremtés, és karakterábrázolás. Minden szereplője mögött ott van egy-egy külön megíratlan(?) regény, ami hitelessé, árnyalttá teszi, megmutatja mindegyikük jó és rossz oldalát is, bebizonyítja, hogy senki sem ilyen, vagy olyan.
És ez tetszik nagyon nekem, ez a mindent láttató, mindent megengedő, de a jó és rossz közé mégis sziklaszilárd határt húzó ábrázolásmód.
Ott a helye minden szemben, hogy aztán fejben hurcolhassuk tovább, s eszünkbe jusson úton-útfélen.
Csak az az első száz oldal…

„kétszögletű egyenes”