Lackfi János: Domboninneni mesék

Lackfi János: Domboninneni mesék

Folyamatosan próbálom magam utolérni, rohangálok, kapkodok, mobiltelefon és kulcs lóg a nyakamban…
Na, erről a kulcsról, meg az esti meseolvasáskor a polcra pillantva, a hatalmas könyvek között félszegen pirosló gerincű kötetről jutott eszembe, hogy milyen régen akarok írni a Domboninneni mesékről.

Elsőként azért, mert ezer éve felleltem egy bevezető mesét valahol, neten, vagy újságban már nem is tudom, a férjem, aki némely meséket kissé fanyalogva olvas fel, hihetetlen érdeklődéssel, és lelkesedéssel mesélte. Szerinte, (és szerintem is,) kimondottan apuka-felolvasós könyvnek sikerült.

Másodszor azért, mert az egyszerű alapszituációból a Lackfi-féle humor és nyelvtekerős játék már megint olyan szöveget csinált, hogy muszáj volt időnként hangosan felröhögnöm. A kedvencem A nagy kesztyűbe dudálás című mese. De egyébként is tele van a szöveg ferdítésekkel, félrehallásokkal, nép(gyerek)etimológiával esetleg mezei(bocsánat lakóparki) szókifacsarással.
Harmadszor azért, mert Lackfi össze bírt hozni egy mesekönyvbe egy vadmacskát (lány, Janka), egy denevért (fiú, Köles), egy fókát (fiú, Elemér) és egy hangyászt (fiú, Dinnye). Kész állatkert, bocsánat lakópark. A fiús játékok dominálnak, de remekül beilleszkedik Janka is, elfogadják a lányos dolgaival együtt. És ez (is) a remek a könyvben. Az elfogadás. Különbözőek, mégis egyformák, azaz gyerekek. (Az a képtelenség is csak nekem szúr szemet, hogy a denevérek nappal alszanak. Mindegy, nem kérem számon a természetrajzot a mesekönyvön, mivel nem erről szól.)

Az elfogadásról szól, a csapatról. Arról az újraismétlődő jelenségről, hogy lakótelepek helyett lakóparkok nőnek ki gombamód a földből, egymás mellé sodorva mindenféle rendű és rangú, szokású emberek (állatok) sokaságát. A szülők még mindig sokat dolgoznak, de a gyerekek csakúgy, mint a mi időnkben, kulccsal a nyakukban, megtalálják egymást, és nem törődve társadalommal, előítélettel és szocializációval, remekül eljátszanak. A dombon innen, s nem az Üveghegyen vagy az Óperenciás-tengeren túl.

És ez az, amit a legjobban szeretek Lackfinál, ahogy az „itt és most”-tal, a jelennel foglalkozik. Magától értetődően észreveszi, felméri, átlátja, reagálja, megmutatja, rábök a jelen történéseire. Arra is, ami problémás s arra is, ami csak van. Hangsúlyt ad a létnek. A Kölesekének, a Jankákénak, a Dinnyékének és az Elemérekének. (Mégha az Elemérek nem is tudnak énekelni.)

A Domboninneni mesék a mi meséink, a ti meséitek. Meg Molnár Jacquelinéi, aki meglepően kevés kollázst, de sok rajzot használ, a meghökkentő láttatási mód azért nem veszett el. S az illusztrációjától nyeri el a kötet az a sajátosan egyedi, fricskamutató karakterét, amolyan Lackfi-Molnár fajtájút.

Pagonynál Papp Eszti írása.
Itt beleolvashatsz.

„kétszögletű egyenes”