Janisch és Saskia Hula: Hídak és fák…

Janisch és Saskia Hula: Hídak és fák…

Már egy ideje akarok írni az új Janisch-könyvről. Meg a Háromra fel a fákra címűről is. Nem azért, mert díjazottak, na jó, azért is. Kinyitom, megnyitom, nekifogok… beszippant a kötet.
Heinz Janisch/Helga Bansch: Die Brücke
Jungbrunnen Verlag, Wien

A szöveg nem túl sok, nem túl bonyolult, de azért igényes, néhol költői is kicsit. (Senkit ne riasszon vissza a beszerzéstől, ha nem tud németül szóljon, már lefordítottam.)
Maga a történet csupán annyi, hogy egy hatalmas medve és egy óriás találkoznak a folyó feletti függőhíd közepén, egymás mellett nem férnek el, visszafordulni nem akarnak… s
Semmi baj, megoldják. Nem is akárhogy. A Jugendbuchpreis konferanciéi szerint a politikusoknak kötelező olvasmánnyá kellene tenni. 😀 A történet keretes:

„Der Fluss kennt viele Geschichten.” Er kennt auch die Geschichte von der großen Brücke…” A folyó rengeteg történetet tud (ismer). A nagy híd történetét is ismeri…”

Szövegszinten azonos mondatokkal záródik a történet, képi szinten viszont csak látszólag. Egyébként pedig a vizuális megjelenése az, ami egészen különlegessé teszi a kötetet. Nemcsak a finom, apró, bujtatott játékok, szimbólumok miatt, nemcsak a kollázs miatt, nemcsak a meglepő perspektívák okán, hanem a képek szintjén megvalósított variációs ismétlődések miatt is.
Képi szinten valósítja meg a mesék fontos elemét, az ismétlődés, a variációs ismétlődés adta emlékeztetést, bevésést, biztonságot.

Az első képen (a teljesség igénye nélkül) bal oldalt fent repül egy léghajó, lent a folyóparton egy anyuka gázol a gyerekével a vízbe egy sirály felé, a labda, homokozóvödör törölköző, kosár a parton, a csónak mellett egy kutya hasal. A jobb oldalon a hegyek különféle papírokból kivágva, az egyiken egy szélmalom; ez a hegy egyébként egy régi térkép papírja, – a következő feliratok betűzhetők ki: Grün B. …heim, K.O., in Trat…- de van hegy kockás papírból is, kínai írásjeles is, és egy (tán) arab írásjelekkel. A folyó jobb partja üres. A híd felé igyekszik a medve és az óriás távoli, elmosódott alakja, egy hátizsákos kiránduló a kutyájával, messze az óriás mögött.
Az utolsó képen azonos fókusz, azonos táj. A léghajó a jobb oldal sarkán távolodóban, a kiránduló eltűnt,  ugyancsak távolodóban a hídtól a két főszereplő. Anya és gyermeke már hazatértek, csak a vödör árválkodik a parton, s a piros labda úszik a folyón a híd felé. A bal oldalon kikötött csónakok, szám szerint négy. A kutya a teli halaskosarat fején cipelő halász nyomában ugrándozik. A jobb part nem üres, lándzsás lovag és fegyverhordozója itatják lovaikat, és bámulnak a túlparton álló szélmalom felé. (sic!)
A szélmalom alatti hegyen megváltozott a térképfelirat: Sandbergen (homokhegyek), s a vízbe lóg a Neudorf (Újfalu – gondolom ők nem, de én bizony Toldira gondoltam) felirat alja.
Hát így variálódnak a képek, mesélődik a történet.
A második képen közelebb megyünk, ha úgy tetszik rázoomolunk a hídra. A léghajó kosarából kihajoló látja, amint a kosár a szélmalom egyik vitorlájával ütközve megrongálja azt, a térképhegyen a közelítés miatt jól látszanak az aprócska falvak nevei. A bal oldalon (oldalpárokon lévő képekről utánszórajzolok) a mezítlábas, sisakos, kutyás hegymászó figyeli érdeklődve, ahogy a medve és az óriás ellenségesen méregeti egymást a híd két végén.
A harmadik képen még közelebb zoomolunk, de megváltozik a látószög nem is madártávlatból, inkább léghajótávlatból láthatjuk ahogy a medve és az óriás a roskatag függőhíd közepén találkozik.

Ahhoz, hogy tovább utánszórajzoljak el kellene mesélnem az egész történetet, azt viszont nem akarom. Szóval tessék beszerezni a könyvet. Mint mondottam fordítás van.

Heinz Janisch weboldal.
Helga Bansch weboldal.

A másik könyv pedig a Háromra fel a fákra! (Sasika Hula – Ulrike Möltgen: Bei 3 auf den Bäumen, Sauerländer Verlag ) pedig az „előkészítem és eltüntetik” esete történik meg rendszeresen.
A 2,5 éves azért szereti, mert színes és állatos, szerinte fejjel lefelé értelmes a könyv, mert na ugyan mégis mit keres az elefánt a fán? (Hiszen az eleFÁNt eleve a fán van.) És persze van benne tigris is, ráadásul bömböl. Hát kérem ez aztán tetszik neki.
A 4 éves meg azért szereti, mert színes, van benne tigris, akitől mindenki fél. (Ő is.) De a kis turista, külföldi tarajos sül (nem, nem sün!) szembeszáll a nagy tigrissel (a nyelvi nehézségek ellenére) és győz. A tigris elszégyelli magát, és többet nem bömböl, nem fitogtatja az erejét. Szóval határozottan azonosulásra csábítja.

Nekem azért tetszik a könyv, mert nehezen adja oda magát, a látszategyszerűség mélyén titkok rejtőznek, és bár képeskönyv, van benne nyelvi kihívás. (És ezzel nem a nyelvtörő nevű Stachelschweinre gondolok!) Több szempontból is értelmezhető, átélhető a történet. Klasszikus a szó azon értelmében, hogy hármas tagolást és ismétléses fokozást használ. Hármat üvölt a tigris, és végigsorolja mindegyik állat mit csinál a sorban jövő üvöltéseknél.
Lehet találgatni miért üvölt a tigris, miért futamodik meg a tarajos sültől, ahelyett, hogy beváltaná a fenyegetését. Mi is a parancs nem teljesítésének következménye? (Milyen ismerős szülői attitűd.)
El lehet gondolkodni azon ki a legbátrabb az állatok között. Miért fél az elefánt a tigristől? A leopárd vajon miért ugrik már a második bömböléskor a fára? Konfliktuskerülés, strucc-, bocsánat vízilótechnika.

A majmok, akiket úgysem érhetne el miért másznak feljebb?
A tarajos sül esete pedig jól példázza nem csupán a nyelvi különbségből adódó megértési nehézséget, vagy a kulturális különbséget, de az ezekből fakadó félreértéseket is. De azt is, hogy az üvöltés nem csupán a megfélemlítés vagy a harag eszköze, de a fájdalomé, a tehetetlenségé vagy akár a félelemé is.
Miben áll a tarajos sül „bátorsága”, egyáltalán bátorság-e a (meg) nem értésre válaszként adott dacos hárítás?

Egyébként nehogy azt higgye valaki, hogy didaktikus a könyv! Sokkal inkább jellemzi a komikum, a szellemes vicc, amit a gyerek is ért.
Ehhez jönnek aztán a duplaoldalas, színpompás képek, amelyek felerősítik, továbbfűzik a komikumot. De nem csak ennyit tud, hihetetlen erős a karakterábrázoló készsége az illusztrátornak, miközben relatív egyszerű (annak látszó kollázs-) technikát használ. Különböző színű, mintájú, vastagságú papírokat ragasztgat egymásra, fest be.
Az embernek (gyereknek) kedve támad utánacsinálni. Ne fogjuk vissza!

Saskia Hula oldala.
Ulrike Möltgen képei. A kötetből is!

„kétszögletű egyenes”